Hárman a padon: lázadni sosem késő

Az egykori óvó néni/gyermekkertész több szeretetet kap hajdani lurkóitól, mint a vér szerinti gyerekeitől, unokáitól a valamikor nyomdai szedőként, illetve nagyvállalati számfejtőként ténykedő kortársai. Aldo Nicolaj (1920-2004, itáliai író) Hárman a padon című színművében keltek életre e „figurák” a WSSZ nagyszínpadán. Az Orlai Produkciós Iroda (OPI) jóvoltából, Göttinger Pál (1983) rendezésében. Benedek Miklós (1946), Gálvölgyi János (1948), Egri Márta (1950) neve mágnesként vonzotta a közönséget. Amiként azt mondani szokták: egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. 

Amikor „bezár” az ember, kifelé s befelé egyaránt, akkor van itt a vég. S bizony, valljuk be, korosztálytól függetlenül: hajlamos „az én” a kényelmesebb utat választani, elmerülni az érdektelenség, az érzéketlenség, a tompultság, a fásultság, a szenvtelenség, a részvétlenség, a nembánomság mocsarában. Képes /még/ bennünket kimozdítani valaki s valami? Esetünkben akkor, amikor a családon belüli megfélemlítés, már-már terrorizmus lenullázni igyekszik az egykori gürcölőket, akik a teremtő időszakukban a szeretteikért mindent előteremtettek. Van még vigaszuk, menekvésük? Kiútjuk? Távlatuk? De miért is mondanának – mondanánk le erről? El kell kezdenünk kiszedegetni a ki- és befelé ártalmas sündisznó tüské(in)ket. Ha nem tesszük: „fölzabál” bennünket a nihilizációs ártalom. Aldo Nicolaj tragikomikus villanásában a három szuggesszív színművész diagnózisa/védőoltása: „Erre kemény tél van. De ott, ahová megyünk, mindig süt a nap. Arrafelé a tél nem is létezik. Csak néha felkerekedik a szél és fölborzolja a tengert; az életünk legszebb része csak ezután kezdődik.” De ha mégsem, legalább: megpróbáltuk. 

Szenkovits Péter 
Fotó: Orlai Produkciós Iroda