Fotó: Benkő Sándor

Szubjektív lesz: Benkő Sándort akkor ismertem meg, amikor még a fotólabor külön világként létezett, egy fekete lyuk mélyén, nagyjából ott, ahol most ételbár van a Belsikátorban, és a fényképezőgépekbe filmet kellett tenni, nem pedig kártyát, szóval más világ volt egy kicsit. (Nina Hagen megvan még? Du hast den Farbfilm vergessen…) Riportra lila Fiat Ritmoval mentünk, ami maga volt a talján imperiál-kapitalizmus csodája, már úgy, hogy annyi évtized után maga a csoda volt, hogy még ment. De ha megállt, akkor sem volt probléma, mert maga a Mester (B.S.) felöltötte a defektek idejére rendszeresített barna varázsköpenyét, kinyitotta a csomagtartót, amiben két műhelyre való szerszám várakozott a bevetésre, és ahogy a székelyek mondják, ott helyben úgy megszettelte a gépet, hogy az jobbnak látta visszatérni az üzemszerű működéshez.

De nem ez a lényeg, hanem az, hogy  a hírlapíráshoz akkor még újságírók és fotósok kellettek, két külön világ: az egyik mondatokba önti, amit látott és érzett, a másik meg képekbe, nagyjából elképzelhetetlen, mi a közös metszet, pedig egyszerű: hát a hír, az esemény, a történés. És ha igazi spílerek, akkor mindkettőjüknek van stílusa, amit messziről felismernek az emberek, igen, a fotókról meg lehet mondani, ki készítette. 

Mert Benkő Sándor nemcsak az embert fotózza, hanem a sorsát, a történetét is, azt a láthatatlan, finom aurát, ami ott van mindenki körül, azt kapja el tévedhetetlen pontossággal, előbb filmre, aztán digitálisan. Az elballagó időt, amiről azt mondják, hogy nincs is, csak a végtelen jelen van, hát, ennek a folyamnak pillanatképeit lehet fekete-fehérben megnézni a Sportházban. Azt, hogy volt valami, ami már nincsen, de a fotók mögött ott várakoznak a cikkek, riportok, a készítés mesés körülményei: ezekről Kozma Gábor újságíró beszélt a megnyitón. Az egykori szentgotthárdi kaszagyár beledermedve a fotó-borostyánba, a kivonuló Vörös Hadsereg páncélosai a vagonokon és megannyi sztori még, amit néhány egykori kollégával idézünk fel. 

Szenkovits Péter író-újságíró (lapunk szerzője) mondott hosszabb beszédet, neki azért könnyebb, 1983. április 1-én együtt kezdték Benkő Sándorral a pályafutásukat a megyei lapnál. „Minden munkát úgy fotózok, mintha az lenne a világ legfontosabb dolga”, idézi a kollégát, igen, ez a Benkősanyi. Voltak ilyen idők, amikor úgy éreztük, hittük, csak így érdemes: beletenni magunkat egészen a meccsbe, a játékba, az életbe.  Aztán mások mást gondoltak és tettek, ám ez a lényegen mit sem változtat, ilyen dolgokat úgysem lehet megvenni, az igazi szerkesztőségek az összeadódó és egymást húzó gondolatokból, érzésekből, ötletekből születnek, pedig ilyen-olyan számításokból és évtizedes kézikönyvekből.  
 

Az eltűnt az évek, napok, hónapok köszöntek be most percekre a Sportház kerengőjére, labor, redakció, nyomdai ügyelet, tipométer, telexgép, beíró, aztán az újabb és újabb korszakok egészen addig, amíg minden végleg meg nem változott. Ahogy a világ is, de mindig akadnak olyanok, akik szavakkal, mondatokkal, képekkel, zenével, bármivel, ami a lelkükből jön, elmesélik, hogyan is volt akkor velük és a létezéssel.  

Erről beszél Benkő Sándor is „Nagyon szeretem az embereket, a természetet fotózni, kényszeres késztetést érzek a megváltoztathatatlan dolgok megörökítésére. Szeretném, ha legalább fényképen megmaradnának a halálra ítélt dolgok, amelyeknek pusztulása az utolsó fázisba került: az elhagyottá vált, korábban élettel teli üzemcsarnokok, gyárak történelemmel és történetekkel teli olajos, kormos maradványait megosztani másokkal."

Hát, valahogy így.

Török Tibor