Fehér Renátó: Vizsgáljuk és változtassuk meg a világot!

„Engem az alanyi költészet kevésbé érdekel. Már az első könyvem is társadalmi-politikai töltetű, akárcsak a második és a harmadik. Hogy adnak-e vigaszt, reményt; előre visznek-e? Erre kérdéssel válaszolnék: vajon a tisztánlátás nem felszabadító tapasztalat-e? Hiszen a kilátástalanságot tisztán látni, felszabadítóbb, mint nem tudni, hogy nincs perspektíva. Hogy pontosan látjuk, mi történik, az tulajdonképpen vigaszt nyújt. És hogy adott esetben képesek vagyunk egymás felé fordulni, s a vigaszban úgymond fölszabadítani egymást. Ez továbbmutat például a szolidaritás felé; hogyan építsünk közösségeket, intézményeket. Miként érjük el, hogy a világot ne csak vizsgáljuk, ha megváltoztatni is szeretnénk. Mit is akarunk tenni a közösséggel? Amit a saját szűk közösségünknek, a városunk, a hazánk, Kelet-Európa közösségének hívnak. Hajlandóak vagyunk-e egyáltalán közösségeket építeni, s milyen mozgalmi aprómunkát vagyunk készek elvégezni? Ez összefüggésben lehet ki-ki személyes érdeklődésével. Mit teszünk az ökológiai válság kapcsán? Nem egyénileg, közösségként. Nem attól áll meg a klímaváltozás, hogy nem veszünk többet nejlonzacskót, hanem attól, hogy sikerül rávenni a politikai döntéshozókat, hogy olyan döntéseket hozzanak, amelyek legalábbis lassítják a klímaváltozást. S ne az elit üzleti érdekei határozzák meg például azokat az ipari beruházásokat, amelyek mindannyiunk sorsát nagyban befolyásolják. Tehát ne a politikai és a gazdasági kiváltságosok egy százaléka döntsön a kilencvenkilenc százalék jövőjéről. Mindannyian dönthessünk! Ez jelenthet akár ökológiai, akár szakszervezeti mozgalmat. Ezeket különböző közösségekbe szerveződve kell megteremteni. Ezt – sajnos, nem sajnos – politikai munkának hívják. Mert azt akarjuk, hogy a politikusok hozzanak más döntéseket. Ez egyfelől azt jelenti, hogy ajánlatokat teszünk, követeléseket fogalmazunk meg feléjük, hiszen a mi képviseletünkre kaptak felhatalmazást. Illetve azt is jelentheti, hogy ki-ki úgy dönt, belép a politikai intézményrendszerbe, és maga lesz az, aki képvisel. Rajtuk keresztül, meg rajta keresztül kezdődik el a változás.

Az én szerepem ebben egyrészt az a költői-filozófiai ajánlat, a már említett tisztánlátás által való felszabadítás, másrészt meg, hogy irodalmárként milyen munkát tudok belerakni. Milyen hagyományok látszanak például ennek a fiatal magyar generációnak a számára; kik azok a szerzők, akikre visszautalok; milyen mozgalmi aprómunkát végzek, hogy szövegeken általi tudásmegosztáson, tudásfelhalmozáson keresztül olyan elméleti háttérhez jusson adott mozgalom, melynek következtében majd gyakorlati lépéseket tud megtenni.”

A háborút, valamint a mai honi viszontságainkat miként éli meg? „Ezek is fontos tapasztalatok, s ekként megint csak a tisztánlátásra mutatnak vissza. Merthogy az én generációm tagjai – a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes években születettek – abban nőttek fel, hogy 1989-ben állítólag véget ért a történelem. Hogy onnantól már minden megy a maga biztos, biztató és kiszámítható útján. Ám ez tévedés volt, ezt a tévedést pedig keserves tanulási, tapasztalási folyamat követte. Meg is jelölhetők a különböző dátumok a 2006-os ősztől kezdve, a 2008-as gazdasági válságon keresztül, a 2009-es tatárszentgyörgyi terrorgyilkosságig, amely verstéma lett a Torkolatcsönd című kötetemben. Vagy 2015, Keleti pályaudvar. Úgy tűnt, mégsem ért véget a történelem, hanem itt van a Keletiben, például szíriai háborúnak hívják. 2016-os amerikai elnökválasztás; a Brexit és a magyar vendégmunkások viszonya, amely közösséget jelentős részben a generációm alkotja… Miközben az is lassacskán tudatosodik bennünk: a magyar gazdaság tulajdonképpen a német autóipar leányvállalata, s ebben az értelemben is elképesztő a kiszolgáltatottság. 2020-ban beköszön a járvány. A történelem nem csak körülöttünk meg a hírekben zajlik; beköltözik a lakásunkba. Világtörténelmi helyszín az otthonunk: karantén. És akkor újabb háború, ami nem a híradóban meg a világ másik végén, hanem a szomszédban, Ukrajnában dúl. Közvetlen személyes tapasztalataink, kapcsolódásaink lehetnek. Tanulság: soha többet nem lehet azt gondolni, hogy a történelem véget ért, lekapcsolható, nincs köze az életünkhöz. A költői munka, amit eddig végeztem és ezután végezni fogok, az mindenképpen magán viseli a történelmi itt és most-ot, ebben a korszakban és közérzetben születik. Akkor is, ha nem beszél konkrétan a háborúról. Mindez a zsigereinkbe és a verseinkbe egyként beépül.”

Szenkovits Péter

Fotó: Nagy Jácint