"Érdekesnek és önazonosnak maradni" - interjú Horváth B. Edével, az Elefánt basszusgitárosával

– Tizedik, ahogy ti nevezitek, „szüliévét” ünnepli idén az Elefánt. Úgy tudom, egy kanapén indult ez a történet is, mint oly sok másik.

– Volt egy „elő-Elefánt” zenekar, amiben a Totya (Tóth András) és a Csabi (Szendrői Csaba) játszottak. 2011-ben futott a Kodály Method, Szimler Bálnt és Rév Marcell audiovizuális projektje, amelynek egy véletlen folytán része lett a Magányos című pre-Elefánt dal is. A Kodály Method kapcsán tervbe került, hogy lesz egy egyestés fesztivál, ahol a projektben szereplő zenekarok lépnek fel, mint a Turbo vagy az Akkezdet Phiai. Ide kaptak meghívást Csabiék, csupán annyi probléma volt, hogy még nem létezett zenekar, és nem voltak számok. Akkor indult egy villámszervezés, ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy Csabi Facebook-posztokban keresett zenekari tagokat, zongoristát, nagybőgőst, gitárost. Nekem nagyon tetszett, amit csinálnak, de erősen vacilláltam, mert három zenekarral dolgoztam abban az időben. Aztán amikor másnap Csabi megkeresett, hogy lenne-e kedvem együtt zenélni, nem volt többé kérdés, hogy igen.

– És ekkor jött a kanapé, nem is akárkié…

– Igen, ez Závada Peti (Závada Péter költő, drámaíró, zenész, szerk.) kanapéja: az ő lakásán volt az összeverbuvált tagok első találkozója. Becsöngettem, bementem, ott egy csomó ismeretlen arc. Leültem az egyikük mellé: Te vagy a basszusgitáros? Aha. Én meg vagyok a dobos. Na, ő volt Németh Szabi. Így indult az egész. Azon az estén megbeszéltük, hogy nekünk most minden nap próbálni kell, hiszen van egy hetünk összerakni a műsort. Így is lett. Összeállt egy negyven perces műsor, amit az első fellépésen eljátszottunk, ennek anyaga lett az első kislemezünk, a Kék szoba.  A sorsszerűséghez hozzátartozik, hogy mindezek előtt több évvel, mikor még a Tizenhét Zenekarban játszottam, a Szimfóniában egy éjjel már szóba került Csabival, hogy egyszer együtt kellene zenélnünk…

– Korábbi zenekaraidban skat és reggae-t játszottál. Ez előnyt vagy hátrányt jelentett az Elefántban?

– Ha a zenészek egy bandában elég nyitottak, és befogadják az egymástól kapott sugallatokat, akkor az nem kérdés, ki mit játszott előtte, erre nem lehet előnyként vagy hátrányként tekinteni. A basszustémákhoz való viszonyomon talán eleinte érződött a hatása, inkább inspiráció formájában. Egyébként, ha akarunk, sem tudunk konkrét stílusmeghatározást magunkra sütni: ha valaki végighallgatja az első kislemezünktől a legfrissebben kijött single-ig, a Tó-ig a dalainkat, ezt a tízévnyi „életművet” (nevet), akkor egy folyamatos változást, formálódást tapasztal. Tudjuk, hogy van, akinek az első kislemez volt a kedvence, ahol az egyszerű hangszerelés és dalszerkezetek voltak jellemzőek. A következő időszakban (Vérkeringő, Gomoly) továbbra is kevés hangszerrel dolgoztunk, de a szerkezetek, zenei témák összetettebbé váltak. Az utóbbi néhány évben pedig kinyíltak a lehetőségeink, sok szintetizátort és kütyüt használunk, miközben a dalok szerkezete, struktúrája egyszerűsödött. A zenének is van egy idővonala, és nagyon izgalmas, hogy vajon merre megyünk majd tovább.

– Honlapotok „a legmélyebb mélyülés nyakkendős révésze”-ként mutat be téged. Bár a zenekar lényegi tulajdonsága a humor és az önirónia, ebben a jellemzésben benne van a bandát egyszerre jellemző intellektualitás és ösztönösség, hasonlóan a korai Kispál-formációhoz. Talán ez is a titka a hűséges rajongótáborotoknak? Hogy az Elefántnak üzenete van?

– Fantasztikus, nyitott és befogadó közönségünk van, és abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy jönnek velünk ezen az úton, és ahogy mi fejlődünk és változunk, ők is fejlődnek velünk. A közönségünk nagy része fiatalon ismer meg minket, de azt tapasztaljuk, hogy később sem hagynak el minket, nem csak egy időszakuk zenéje az Elefánt. Egyébként ez számunkra misszió és feladat, hogy érdekesek és önazonosak tudjuk maradni. A sikerben nagy szerepe van a Fisching on Orfű fesztiválnak, melynek megalakulásunk óta állandó fellépői vagyunk, végigmentünk a rangsoron a kisszínpadoktól a nagyszínpadig és főműsoridőig: sokat fejlődtünk ott, a fesztivál nevelt fel minket.

– Ritkaságszámba megy, hogy több mint 9 éve változatlanul ugyanaz az öt tag alkotja a zenekart. Szendrői Csaba egyszer azt nyilatkozta, nálatok mindenkinek megvan a szuperképessége. Neked mi az?

– Csabi azt szokta mondani, én vagyok a zenekarban a patikus. Aki patikamérlegre teszi a dolgokat: van ebben némi rendmánia is, szeretek mindent a legszebben, legtisztábban, legarányosabban elrendezni, és precizitással elvégezni a rám bízott feladatot, legyen szó szervezésről vagy magáról a zenéről. Civil életemben projektmenedzser vagyok, és online marketinggel foglalkozom, ezeket az ismereteket a zenekarnál is be tudom vetni. De valóban, mindenkinek van valami, ha nem is egy szóval leírható kreatív tulajdonsága, és azt beleteszi a közös munkába. Ez is a kulcsa, hogy a zenekar tíz év után is ilyen motiválóan tud működni, akár egy jó értelemben vett vállalkozás. Mi a magánéletben is barátok vagyunk és dolgozunk azon is, hogy a nem zenei, emberi kapcsolataink is kiegyensúlyozottak legyenek. Ennek egy rendszeres állomása a privát párnapos alkotótáborunk egy Kecskemét mellett tanyán: itt áll egy hajdanvolt stúdió, ahol 80-as években lakodalmas rockzenét vettek fel. (NEVET)

– Az első színpadi fellépésed a gimnáziumi éveid alatt, a kőszegi Jurisich gimi dísztermében volt, a Green Horses együttessel.

– Ha a szó szoros értelmében vesszük, már előtte, 7 éves koromtól felléptem, zeneis diákként csellóztam, és a Kodály Kórussal is voltak színpadi szerepléseink. De könnyűzenében, valóban, az első zenekari fellépésem a kőszegi volt, 2003-ban. Nem változott, hogy minden fellépés előtt izgulok: tetszik-e a közönségnek, nem hibázom-e el az új számot…aztán valamikor a koncert közben ez megszűnik.

– A Savaria Karneválon harmadjára léptek fel. Szombathelyiként ad-e ez a helyszín valami pluszt számodra? Mennyire maradtál meg szombathelyinek?

– Jó érzés, ha itthon játszhatok. A helyszín, a város díszletei eszembe juttatják, hogy amikor 14 évesen a karneváli közönség részeként ácsorogtam itt, sosem gondoltam, hogy valaha én is ezeken a színpadokon fogok állni. Életem első tíz koncertélménye között több karneváli is ott van. Próbálok havonta egyszer hazajönni. Egyrészt itt élnek a szüleim, néhány régi zenésztárs, 
és, ha máshogy nem megoldható a sok elfoglaltság miatt, akkor Szombathelyre hozom a kutyám nyaralni.
Másrészt, itthon nagyon más az életritmus, a lassabb tempó, amibe jó belecseppeni időszakosan. Jó érzés este úgy hazasétálni, hogy teljes a csend, és érzed a virágillatot, látod a csillagokat az égen – és erre vágyom néha. Egyébként mi úgy élünk a köztudatban, mint budapesti zenekar, jellemzően ott ismernek fel többen az utcán is.
Van, aki odajön, és azt mondja: fontos nekem a zenétek. És nem is kell több visszajelzés.

Tar Patrícia

Fotó: Nagy Jácint