Én nem így képzeltem el a rendet: diáktüntetés Szombathelyen

Szombaton kettőkor a városháza előtt az Egységes Diákfront és az Adom Diákmozgalom tüntetésére várók között némi melankóliával az is megfordult a fejben, hogy milyen kitartóak ezek a fiatalok. Szombathely kisváros, 2-300 ember gyűlt össze megint, Imre Marcell diákpolgármester el is mondta, kevesen vagyunk, merthogy az alulról jövő kezdeményezések el vannak lehetetelenítve, hiszen az oktatás nemzeti ügy, és amilyen az oktatás, olyan a társadalom, és a tömegben álló csalódott felnőtt külön szereti őket ezért, ezeket az értelmes fiatalokat, mert ő már nem annyira hiszi, hogy csak az nincs most a téren, aki fél. Kevesen vagyunk.

Imre Marcell és Bozai Ákos (ADOM diákmozgalom) elmondták, a politika színteréről a társadalom szintjére szeretnének visszalépni: nem akarnak ők politizálni, jöjjenek meg a bérek, váljanak valóra az ígéretek, aztán pattogjon az utcán, akinek nincs más dolga. Ilyenek ezek a fiatalok, lendületesek, kitartóak és nyitottak, ahogy a diákpolgármester mondta, hisznek az oktatási rendszer lassú, szerves változásában, mi pedig aggódunk, mert ahogy elnézzük őket, rögtön az jut eszünkbe, hogy ez az utolsó generáció, aki gondolkodik, tanulja a demokráciát, és részben megúszta a fröccsöntött ifjakat gyártó oktatási rendszert, vagy emlékszik rá, hogy nem volt ez mindig ilyen. És aggódunk, hogy ez az utolsó generáció, aki aktualizálni tudja és akarja (lásd érti) Petőfi Ébredj hazám című versét, Imre Marcell elszavalta ezt is, hiszen a tüntetés a nemrég múlt nemzeti ünnep miatt most hangsúlyosabban irodalmi, s bár nincs kokárdánk, jobban meghatódunk, mint a városi ünnepségen. 

A tüntetésen Palya Tamás, az elsők között kirúgott kölcseys tanár is beszélt, Keleten a helyzet változatlan, idézte, és sorolta a problémákat a szabad tankönyvválasztástól az oktatási minisztérium hiányán, az iskolák önkormányzati hatáskörből való kiemelésén át a társadalom butíthatóságáig (még mindig van olyan választópolgár, akinek a pedagógusmunka egyenlő a három hónap nyári szünettel). Palya kirúgásáról is beszélt, arról, hogy a tankerületigazgató magát végrehajtónak nevezte, akinek nincs más választása, s ezzel eljutunk a felelősség kényes kérdéséig, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy mindig van választás. 

Még mindig itt vagyunk, és tüntetünk, mondta az egykori tanár, s a jogszerűtlen elbocsájtások, a minősítési rendszer és a legújabb, szintén tömeges pályaelhagyásokat generáló státusztörvény summájaként elmondja, a magyar kormány semmit sem tanult, és semmit se felejtett. Palya Madách soraival zárt, miszerint az ember célja e küzdés maga, és az őt hallgató megint kicsit elkámpicsorodott, mert a tragédiában is volt küzdés bőven, de arra még emlékszünk, hogy abban a luciferi erő, ha természeténél fogva rosszra is tört, a világ rendjének megfelelően  rendre "jót is mívelt".

Puzsér Róbert publicista standupjában fiktív iskolaévet nyitott meg, a kormányretorikának megfelelően úgy, mint a Vas Vármegyei Klebelsberg Kuno Nemzeti Közmunkásképző következő tanévét. Nem kell nektek mindenhez értenetek, szólt a diáksághoz, a cél, hogy uraitok és a hazátok hasznára legyetek: nem a magatok, hanem a család, a nemzet és a vármegye javára vagytok a világon. Új történelemszemlélet kell az oktatásban,  vegyük észre, hogy míg 1956-ban az amerikaiak azt ígérték, hogy jönnek, nem jöttek, addig az oroszok azt mondták, hogy nem jönnek, mégis meg tudták oldani hogy jöjjenek: a magyarok ebből is láthatják, kikre számíthatnak. Puzsér beszél még a bevezetendő jobbágyi ismeretek tantárgyról, az elavult géppark okán ellehetetlenülő informatikaoktatás helyett a rovásírás oktatásáról, végül az értelmiség nyugati felforgató ideológiától fertőzött voltáról: bölcs vezetőnk jogosan fordította el fényes arcát tőlük, akik elfelejtették, hogy nincs fontosabb életcél, mint a magyar falat.

Sipos László Márktól Babits Petőfi koszorúi című versét hallhattuk, majd Eredics Milán, a Bolyai egyik tanára is felszólalt, elsősorban apaként: már megint és még mindig itt vagyunk, mondta, hiszen komolyabban vesszük az oktatás dolgait, mint akiknek ez a feladata.
A tüntetés értelmi csúcspontja Orosz Marcell előadása volt. József Attila Levegőt! című verse általa úgy hangzott el, hogy jólesőn belefájdult az oktatási rendszerből frissen katapultált magyartanár agya-szíve, mert arra gondolt, hány módosított Nemzeti Alaptanterv, hány életszerűtlen érettségi követelményrendszer van még vissza addig, mikor a diákok már el sem mondják, mi bántja őket hazafelé menet, mert a jelen oktatási céloknak megfelelően bedarálódtak a társadalom vegetáló tömegébe. Óh, én nem így képzeltem el a rendet. 

TP
Fotó: Bonyhádi Zoltán