Életelixír a sportházban Kovács Jánoséktól

A szükség nagy úr, tartja a közismert mondás, és mi mást is tehetne az ember, mint alkalmazkodik a kényszerűségből megváltoz(tat)ott körülményekhez. Ha zárva a Bartók Terem, akkor irány az AGORA Művelődési és Sportház, hogy ott élvezhessük a Savaria Szimfonikus Zenekar soron következő bérletes koncertjét! A múlt pénteken Kovács János (1951) volt a vendég dirigens, Borbély László (1984) a meghívott zongoraművész. A fentebbi Kodály-idézet maradéktalanul megvalósult általuk és a velük összefonódott, egységbe forrt szimfonikusok jóvoltából.

Bartók Béla (1881-1945) III. E-dúr zongoraversenyének – már nagybetegen komponálta ’45 nyarán New York-ban, s nem is ő fejezte be – a szólistája volt a Junior Prima Díjas Borbély László. A második tételben még fölcsillan a gyógyulás reménye (a leukémiából). Bartók 1945. szeptember 26-án elhunyt. A szenvedélytől izzó Borbély László egy Bartók-vélekedést is felidéztetett bennünk: „A végtelenséggel véges lény nem fog megküzdeni sohasem.”

Ritkán hallott mű is fölcsendült: Veress Sándor (1907-1992; zeneszerző, zenepedagógus, zongoraművész) Bartók Béla emlékére írt kompozíciója. Bocsánatos „bűn”, ha valaki eddig nem hallott volna Veress Sándorról. Jóllehet Kossuth-díjat kapott 1949-ben, de nem vette át, mert kint maradt feleségével – a koncepciós perek (legfőképpen a Rajk-per) miatt – Itáliában. /Egyébiránt a Talpalatnyi föld (1948) című film zenéje az ő nevéhez köthető./ Utóbb rendesen agyon is hallgatták munkásságát idehaza. Jóllehet úgynevezett kapcsot képezett Kodály/Bartók és Ligeti György/Kurtág György között. Az előbbi kettőnek a tanítványa volt, az utóbbiak az ő növendékeiként „cseperedtek” a budapesti Zeneakadémián. A most hallott Threnos (jelentése: ókori görög gyászdal, siratóének) című műve torokszorítóan idézi meg a géniusz Bartókot, s szólalt meg lélekig maróan.

Két angyali Haydn-szimfónia „ölelte át” (kezdet és vég) a Bartók–Veress remekeket. Kovács János Kossuth-díjas karmester – aki Európa szinte valamennyi országában letette névjegyét – ösztönző energiával, sugárzó derűvel, empátiával lélegzett együtt zenekarral, szólistával. A közönséggel. Miközben azt is sugallta: a zeneszerzők szándékának a közvetítése mindennél előrébb való. Az esten kapott életelixírért legelsőként őt illeti dicséret s köszönet.  

Szenkovits Péter