Egy kanál víz: egészségünkre válik

David Mamet (1947, Chicago) Pulitzer-díjat kapott a három évtizeddel ezelőtt bemutatott darabjáért, az Egy kanál vízért, amit Rusznyák Gábor (1973; Déryné-díjas) rendezésében láthatunk a WSSZ Márkus Emília termében. „Ha jó az ár, akkor a saját nagyanyját is megfojtaná egy kanál vízben”, így tartja népi mondásunk. A józan paraszti ésszel megáldott felmenőink nem szoktak a levegőbe beszélni. Kár, hogy az a bizonyos (ország)gyeplő nem az ő kezükben volt/van. Nem fuldokolnánk ma sem nagykanálnyi – dunányi – vízben.

Arhur Millernek (1915-2005; az egyik legnagyobb színdarabíró) Az ügynök halála című drámáját majd’ mindenki ismeri. Aki véletlenül nem, az is a bőrén érzi, hogy – bizonyos szempontból – saját magunkkal (énünkkel) házalunk/üzletelünk ebben a földi bolyongásban.  És korántsem csak attól függ a siker, vagy a kudarc, hogy milyen kvalitású a „portéka”. Számos tényező (hajaj!) befolyásolja, mekkora „üzletet kötünk”, s milyen áron.

Emlékezetes, hogy Jordán Tamás (1943; WSSZ alapító igazgató, örökös tag) főszereplésével megrendítő élményben lehetett részünk 2011-ben, amikor megfáradt ügynökként (Willy Loman) szembesült a kegyetlen világgal, s benne a saját nyomorult életével. Megkóstoltatta velünk a valót, s önvizsgálatra (is) inspirált. Lindát, a feleségét Kiss Mari szívbemarkolóan alakította. A gyerekeiket Kálmánchelyi Zoltán (Happy) és Orosz Róbert (Biff) „hozta” hibátlanul. Fájdalmas, felkavaró, s katartikus élmény volt.

Az egy kanál vízben ügynöki iroda öt munkatársának (négy robotos meg a főnök) küzdelmét, kínját, s viszonyrendszerét szemrevételezhetjük. Miközben fel-felvillan a sorsuk, az ügyfelekről is kirajzolódik ilyen-olyan kép. S arról: ki kit (csaknem mindenki mindenkit) kifinomultan-ördögien („a cél szentesíti az eszközt”) tud és képes manipulálni, átverni a saját érvényesülése, boldogulása érdekében.

Az első felvonásban (kínai étteremben) monológok hangzanak el, amik bár a lét bizonytalanságáról, a kiszolgáltatottságról meg az esetleges kiutakról (álmokról?) tudósítanak, mégis, türelmet igényelnek a nézőktől. Ám megéri maradni. S nem csupán azért, mert már ekkor érződik krimiszerűség is. El kellene tüntetni, lopni az irodából az elitebbnek számító kuncsaftok listáját. A második felvonásban begyújtják azokat a bizonyos a rakétákat. Valaki (belső ember) az éj leple alatt fosztogatott, megkaparintotta az aranyat érő listát. Miközben a főnöki irodában folyik a rendőrségi kihallgatás, a közös hivatalszobában összekuszálódott kapcsolatok rajzolódnak ki. Mesteriek a színészi teljesítmények. Orosz Róbert megfáradt mondhatni vándorárus, akárcsak híres sorstársa, a már említett Willy Loman. Kicsúszott a lába alól a talaj. De mégsem – még mindig nem – adja fel. Fénykorának emlékei át-átlendítik a holtpontokon. De aztán nincs mese: a kiégés nyilvánvalóvá válik. Horváth Ákos dörzsölt macsót formázó vigéc. A legtöbb üzletet kötők éllovasa akar lenni/maradni. Bármi áron. Domokos Zsolt cidrizős, csupa ideg, megvezethető handlé. „Csak” élni szeretne, a felszínen maradni. Akárcsak Róbert Gábor házalója. Igazságérzete szívlapáttal tesz még rá a terheire. Kelemen Zoltán irodavezetőként a hallgatásaival sokatmondó. Sunyi, megvesztegethető, veszélyes gengszter-középkáder. (Fölfelé nyal, lefelé tapos.) Szabó Róbert Endre lóvá tett kliensként szintúgy elsőrangú. A nyomozóként a háttérben ügyködő Móri Csaba detektívje felvillanásaiban is él.

Rusznyák Gábor és csapata – Tóth Réka Ágnes az egyik fordító (a rendező mellett), aki dramaturgként is kifogástalan munkát végzett – rávilágít: a munkahelyeken sem minden fenékig tejföl. (Enyhén szólva.) Szembesítenek kollégáinkkal. Önmagunkkal. Mi múlik rajtam? Különb vagyok-e a Deákné vásznánál? Tompítom-e az ellenségeskedést? Megpróbálom-e betemetni a bennünket elválasztó mély árkokat, már-már szakadékokat? Avagy rajtam úgysem múlik semmi? Hagyom magam manipulálni? Hadd lapítson csak szét szép lassan, szisztematikusan a főnökség, a hatalmaskodó ország vezetők úthengere. Vagy: szövetkezzünk a bennünket teljesen hülyének nézők, megvezetni, kihasználni, eltiporni akarók ellen. Ne hagyjuk magunkat fojtogatni – megfojtani – se tengernyi, se dunányi vízben sem. Kanálnyiban meg aztán végképp ne!  

Szenkovits Péter
Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház