Dr. Vigh Kálmán: a tanár, aki gondolkodni tanít

-    Mi volt előbb, történelem, vagy a futball?

-    A futball, Csepregen nőttem fel, már általános iskolában a futballpálya volt a mi grundunk, hetedikes koromban lettem igazolt játékos. Jó időtöltésként a barátokkal jártuk a megyét, akkoriban más volt a futball megítélése. Amikor katona lettem, majd megszakadt a szívem, hogy nem lehettem igazolt játékos, visszasírtam a vasárnapi meccseket és a hétközi edzéseket, most már nehéz elképzelni, gyors voltam, a jobb szélen játszottam. A történelem a gimnáziumban jött, az általános iskolában is jó tanáraim voltak, de ott még nem gondolkodik az ember azon, hogy mi akar lenni. Akkoriban nem volt egyszerű bejutni egyetemre, kevesebb intézményből és szakpárból lehetett választani. A továbbtanulás igénye fogalmazódott meg bennem, akkor már nagyon kedveltem a történelmet, osztályfőnökömnek, Bognár Évának köszönhetően. Mellette jól beszéltem oroszul, ez a két tárgy ment legjobban. Debrecenre nincs logikus magyarázat, hiszen nem Csepreg közeli település. Pest számomra nagy és ismeretlen volt, egy kedves, két évvel idősebb gimnáziumi társam történelem szakra járt szegedre. Fiatalkorunkban nagy bohémok voltunk Csepregen, és így nem tűnt jó ötletnek, ha megint egy városban leszünk, így maradt Debrecen. Egy év katonaság után 1974-ben kezdtem az egyetemet egy teljesen ismeretlen helyen. Öt nagyon kellemes és jó évet töltöttem a városban. Az egyetem rengeteg lehetőséget nyújtott filmklubokkal, előadásokkal, Latinovits Zoltán járt le irodalmi esteket tartani. Jó társaság jött össze a kollégiumban, Elek Istvánnal, Debreceni Józseffel játszottunk együtt az egyetemi bölcsész futballcsapatban.  Kijártunk az NB II-es focicsapat meccseire, amelyikben Dunai Antal futballozott, a menedzser pedig Végh Antal volt.

Vigh Kálmán Debrecenben ismerte meg az orvosira járó feleségét, aki az egyetem elvégzése után Nyíregyházán kötött szerződést az ottani kórházzal. A friss diplomás tanár Vasvári Pál Gimnáziumban kezdett tanítani, mindkettőjük munkáját megbecsülték, elismerték. Csak hát a Dunántúl: a házaspár közösen a nyugati országrész mellett döntött, Szombathelyen pedig orvosra volt szükség. Vigh Kálmán  az Entzbruder Szakközépiskolában tanított történelmet két és fél évig, amikor is Varsányi Péter egy telefonhívással és egy személyes találkozással évközben egy hét alatt leigazolta a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola történelem tanszékére. 

-    A történelem szakos a hallgatók kemény oktatói csapattal találkoztak a nyolcvanas években: dr. Landgráfné szigorúsága az első éven utóbb könnyed bemelegítésnek bizonyult, mert következett Vígh Kálmán, Varsányi Péter és Zielbauer György  és Katona Attila. Nem volt tabu: a visszacsatolt országrészekről éppúgy szó volt, mint a sztálini Szovjetunió történetéről. 

-    Nagyon erős szakmai színvonal volt az egész főiskolán a nyolcvanas években, több tanszéken a miénknél idősebb, nagyon jól képzett gárda tanított, és hozzájuk jöttünk, mi a fiatalok, akik felnéztek a tapasztalt kollégákra. Nagyjából velem együtt került oda Péntek Kálmán, Fűzfa Balázs, Szinetár Csaba, Gyurácz József, Veress Márton, Csapó Tamás,  Puskás János, Molnár László, Németh László. És bővült az intézmény, a hallgatóink pedig meghajtottak bennünket, elvárták a színvonalat. Az akkori diákok szégyellték, ha valamit nem tudtak. Jó időszak volt, szakkollégiumokkal, szakestekkel, kirándulásokkal Felvidékre, Ormánságba, Bécsbe, diáknapok. Mi is rengeteget tanultunk, könyvtáriközi kölcsönzéssel jöttek a könyvek. Nem kötötték meg a kezünket semmivel, nem szóltak bele, nyíltan beszéltünk a történelemről. Egyszer az ELTE rektora, Borhy László nyilatkozta, szeretné olyannak látni a szombathelyi intézményt, mint a nyolcvanas-kilencvenes években, erre a szellemiségre gondolhatott. 

Vigh Kálmán megszerezte az egyetmi doktoriját, majd a PHD-minősítést, docens lett, és felkérték tanulmányi főigazgatóhelyettesnek. Igen ám, csak közben ismét megcsapta a mozdony füstje: Wagner András kérésre elment érettségiztetni a Nagy Lajosba, utána pedig óraadóként kezdett ott dolgozni.  „Ezzel visszajött mindaz, amit a Nyíregyhátán kedveltem a középiskolai oktatásban – és nagyon élveztem a tanítást”. Nem volt megállás: a 12 osztályos Bolyaiba is kellett egy középiskolai történelemtanár, 12-13 évig három helyen tanított. Majd amikor a Bolyaiban lett egy négyosztályos gimnázium is biológia és történelem tagozattal, akkor a középiskola lett a főállása.

-    Ekkor kaptam az ajánlatot a főigazgató-helyettesi posztra. arra gondoltam, mennyire kedvelem a napi kapcsolatot a diákjaimmal, és emellett döntöttem. A tanár győzött bennem, az, hogy formálhatom a tanulók gondolkodását. Egyre jobban megismertem a pedagógus felelősségét, micsoda jó dolog, hogy szellemileg rád bíznak valakit évekre. A különféle minősítéseknél mindig ugyanazt három dolgot emelték ki az esetemben: a következetes ragaszkodást a tudáshoz. A logikai gondolkodást, ezért élek-halok. A harmadik a műveltség.  De nem úgy működik, hogy bejössz az órára képzetlenül és kimész művelten, széles körű tudás nélkül nem megy. Szükség volt empátiára is annak a felismeréséhez,  hogy akiket tanítok, okosabbak, mint én vagyok. Nem szeretem amikor szidják ezt a középiskolai korosztályt. Jól felkészült, művelt képzett emberek, akik értik a világ dolgait. Nem kell rájuk erőltetni semmit, vezetni kell őket, és ez nagyon jó. Nagyon szeretem tanítani őket, gondolkodtatni, forrásokat elemezni, ritkán van, hogy a végkövetkeztetéseket én mondom ki. És vágynak erre, jól érzik magukat benne. Amikor gondolkodnak, és rossz következtetésre jutnak, kérdésekkel, játékokkal rávezetem őket, miért nem jó. És akkor jön a felismerésük, én Jééé diszkontnak nevezem, ezt állapotot. Más vezetői pozíciókkal is megkerestek, de annyira jól érzem magam ebben a szerepkörben, hogy hihetetlen módon tudok még lelkesedni. Látom azt, hogy forog az agyuk, sokáig éltem azzal a módszerrel, hogy szándékosan rossz, idióta következtetésekkel bombáztam őket. Az első három mondatot elvitte a tekintélyem. Azt néztem, mikor akad meg a szemük, arra volt jó, hogy kételkedjenek, nem azért higgyék el, mert a tanár úr mondta. Magas színvonalon lehet velük szakmáról beszélni és tanulni. A kapcsolat is megmarad velük, sokan mennek külföldre. Krizmanics Réka tanítványom most doktorált Lipcsében. Révész Tamásnak nemrég jelent meg Nem akartak katonát látni? - A magyar állam és hadserege 1918-1919-ben című könyve. Tilcsik András a gimnáziumot Walesben fejezte be, majd a Harvardra járt – most a Torontói Egyetemen tanít, de több tanítványomból  történelemtanár lett.

-    Vagyis a kitüntetés dobozában sok egy kori tanuló karrierje, sorsa is benne van.

-    Mondhatjuk így is. A nyolcvanas évektől kezdve a napjainkig, minden tanítványomra büszke vagyok, jó olvasni a sikereiket. 

Szöveg: Török Tibor

Kép: Nagy Jácint