Boldogság: pillanataink varázsos ereje

– Jól ismerem a kutatói stábot, amely a felmérést végezte, tanáraim voltak az egyetemen. Tisztelem őket, a munkájukat, ismerem a szemléletüket, és értem a vizsgálat célját is – kezdi a beszélgetést Sándorné Bogáth Margit, akit pszichológusként arra kértünk, mondja el véleményét a boldogságkutatás eredményéről. – Ez a felmérés egy sajátos eszköz arra, hogy a pesszimista, depressziós társadalmat pszichológiai módszerekkel segítse. Ha azt olvassuk, hogy nőtt a boldogságindex, talán valóban elégedettebbnek érezhetjük magunkat. Ám ez ennél jóval összetettebb kérdés. Úgy gondolom, az emberek saját magukból indulnak ki. Ha például azt látják a televízióban, hogy az átlagkereset 460 ezer forint, miközben ők ennek csak töredékét viszik haza, a hír hallatán csak legyintenek. A boldogságkutatás kapcsán is nagyjából ez a helyzet. Tapasztalatom szerint, ha az emberek jól is élnek, akkor sem mindig képesek beazonosítani a boldogságukat. Inkább a másokét veszik észre.

– Meglepte az eredmény?

– Bevallom, igen. Fontos, hogy az emberek boldogok legyenek, ám ez sok mindentől függ. Nem feltétlenül az anyagi jóléttől és az iskolázottságtól, inkább a mentalitástól, a szemlélettől. Boldogok lehetünk egy szép virágtól, egy szerény otthon melegétől, a megértéstől, vagy ha valaki kedvesen szól hozzánk. A boldogság nem egy permanens dolog, valójában pillanatokról szól, a megélt pillanataink varázslatos erejéről. A boldogságra való képességünk nagyban függ a neveltetésünktől, hogy milyen szülői mintát hozunk.

– Boldogságról vagy elégedettségről beszélünk inkább?

– Valóban nem egészen ugyanaz. A kutatók iskolázottság, házasság, gyermeknevelés, jóllét, mentális egészség, megküzdőképesség, élettel való elégedettség szempontjaira kérdeztek rá. Mindegyik fogalomról oldalakat lehetne írni. Ha én pszichológusként fel szeretném mérni, hogy valaki boldog-e, megvizsgálom, milyen szükségletei vannak, és mi az, ami ebből teljesül. Mi érték a számára? A minőségi idő, vagy inkább a karrier, az anyagiak? Elégedett-e az életével? Mert lehet, hogy a családi élete kielégítő, de a társadalmi miliővel már nincs megelégedve. Fontos látni azt is, hogy miben hisz. Ez is sok mindent befolyásol. Milyen céljai vannak, és mit tud bevetni ezek elérése érdekében, magyarul mi jellemzi a cselekvő- és megküzdőképességét. A boldogság egyéni, tehát egyéni felmérést igényelne. A kutatás standardek alapján számszerűsít, és ezt vetíti ki a nagy egészre, ami nem biztos, hogy valós képet fest.

– Mit gondol, hogyan lehetséges, hogy a járványhelyzet ellenére növekedett a boldogságindex? Hiszen lassan egy éve nem élünk normális életet...

– Ezt nem tartom reálisnak. Sem a múlt évben, sem idén eddig nem volt sok okunk a boldogságra. Tavaly, amikor egy addig soha nem látott helyzettel szembesültünk, az eleinte adhatott egyfajta boldogságérzést. Hiszen otthon voltunk, minőségi időt töltöttünk a családdal. Bár jócskán volt benne stressz is, elfogadtuk a helyzetet, és felfedeztük az együttlét intimitását. Akkor még nem tudtuk, mi vár ránk. Ami néhány hétig kihívás, buli, hosszú távon már teher. Amikor szembesültünk a digitális oktatás nehézségeivel, az egészségügy helyzetével, hogy nincs elég pénz rezsire, megszűnt a munkahely, az igazi trauma volt. Kevés boldog embert látok a környezetemben. Számos problémával, pánikkal, depresszióval fordulnak hozzám, megjelentek a gyerekkori panaszok, soha ennyi anorexiás kamasznak nem adtam még tanácsot, többen identitászavarral küzdenek. A szakember dolga az, hogy pozitív gondolkodásra tanítson, megmutassa, hogy minden helyzetből van kiút. Perspektívát, távlatot adunk az emberek kezébe.

– Mit hozhat a nyár, és az egyre inkább remélt nyitás?

– Óvatos fellélegzésre számítok. Miután egyszer már megéltük az enyhítést, amit a járvány felfutása és újabb szigorítás követett, beköltözött a bizonytalanság az életünkbe. A nyár gyászmunkával és gyógyulással fog telni, hiszen szinte nincs család, amelyiknek ne lenne halottja. Látnunk kell, hogy most elsősorban saját magunkból táplálkozhatunk, az „énerőre” támaszkodhatunk, mert a társadalmi közegben nem tudjuk erősíteni a lelkünket. Nincs közösségi élet, sem lehetőség a feltöltődésre, helyette bezártság van. Meg kell találni azt az energiát, amiből merítkezni tudunk, erre léteznek technikák. Elő lehet venni a gyerekkori énből táplálkozó, vagy a felnőtt énből még fel nem használt tartalékokat. De a legfontosabb, hogy nem szabad félni, szorongani, mert ez eltávolít minket saját magunktól. Igaz ez a szombathelyiekre, a nyíregyháziakra, a békéscsabaiakra, és a többiekre egyaránt.

kzs

Fotó: Nagy Jácint / Savaria Fórum