Az antik órák bűvöletében: Balló László a megyei műtörténet újabb szeletét tárja az olvasók elé

– Honnan ered kíváncsisága az antik órák iránt?

– Diákkoromban megismerkedtem Boltizár Endrével, aki akkoriban a város legfelkészültebb műgyűjtője volt, az iparművészet remekeit kutatta, különösen az órák érdekelték. Az ő nagy tudása, személyiségének a varázsa indított arra, hogy néhány évtized elteltével magam is az órák felé forduljak, és végül összeállítsam ezt az albumot.

– A kiadvány elején az óratörténet állomásairól, a helyi műtörténeti kiállítások anyagáról, a jeles szombathelyi gyűjtőkről, az európai aukciókon felbukkanó vasi órákról kap képet az olvasó. Ebből jól látszik, hogy milyen sokszínű volt a köz- és magángyűjteményekben fellelhető órák palettája.

– Angliában a 19. század közepén Viktória királynő férje az iparművészet rajongója volt, ő szorgalmazta az első ilyen tárgyú seregszemlét, majd a londoni múzeum alapítását. Ennek nyomán az európai nagyvárosokban sorra nyíltak az iparművészeti kiállítóhelyek. A Vasvármegyei (ma Savaria) Múzeumban 1912-ben rendeztek kiállítást, amelynek részeként közel negyven antik órát is láthatott a közönség. Az órakultusz a két világháború között bontakozott ki, ennek kiemelkedő alakja volt az említett Boltizár Endre. Horváth Tibor Antal premontrei paptanár először írt összefoglalót a hajdani mesterekről és órákról. Az így megismert magyar órások listáját – az általam vizsgált korszakból – további negyvennégy névvel gyarapítottam, ezen belül a Vas megyeiek számát huszonnéggyel. A harmadik, aki az órák gyűjtésében élenjárt ekkoriban, Smidt Lajos sebészorvos volt. Több mint száz darabból álló gyűjteménye kitölti az űrt, hiszen Magyarországon nincs óramúzeum.

– A könyvben 130 órát mutat be. Megtudhatjuk mikor, hol készültek, ki volt a mesterük, kiderül, hogy melyek az óraház és a szerkezet jellegzetességei. Mi volt a rendszerezés alapja?

– Átnéztem és kiválogattam a Smidt-gyűjtemény és a Savaria Múzeum legszebb darabjait, jártam a körmendi, a sárvári kastély termeiben és a kőszegi múzeumban, ahol ugyancsak míves tárgyakra bukkantam, valamint az egyházmegyei központ legjelentősebb díszóráit is szemügyre vettem. Szóba kerül a szentgotthárdi óragyár is, ami 1896 és 1925 között működött. Mindemellett magángyűjtemények értékes szerzeményeit is közzétehetem, a legelterjedtebb óratípusokat, azok eredetét, esztétikai sajátosságait is sorra veszem. Ez utóbbi fejezet hasznos útmutató is lehet a gyűjtők számára, a segítségével pontosabban meghatározhatják az órák korát és stílusát, térbeli hovatartozását. Minden egyes óráról egész oldalas kép is látható a kötetben. A szerkesztés során arra is figyeltem, hogy olyan órákat mutassak be, amelyek ma is viszonylag könnyen elérhetők és megfizethetők a műkereskedelemben.

– A korabeli polgári enteriőr elmaradhatatlan eleme volt a díszes óra. Ma vajon miért nem az?

– Valóban, a múlt század első felében még a vitrin, a komód vagy a kandalló tetején biztosan állt egy szép óra, ami nemcsak funkcionális, hanem dekoráló szerepet is betöltött. A második világháború után azonban nagyon megváltozott az értékrend, azt inkább rejtegetni kellett, ami becses, ami ritka, ami antik. Ma már főleg akkor látunk ilyen órát az otthonokban, ha a tulajdonosok örököltek egy-egy darabot. A gyűjtők viszont megjelenésüket tekintve kitűnő állapotú órákat őriznek.
 

Ferenczy Gyöngyi
Fotó: Nagy Jácint