Ádám almái egészségünkre válnak

Börtönviselt közmunkások közé csöppen a néző. Ki így, ki úgy, ki amúgy siklott ki. Vétkezett ekképpen, akképpen. Lehet-e, van-e feloldás, feloldozás? S ha igen, miképpen? A hitünk segít-e, segíthet-e? És egyáltalán: hányféle lehet maga a hit? Hm. Létkérdéseket tesznek fel nekünk. Szembesítenek önmagunkkal, meg persze egymással. És korunkkal. De akár ezzel a ragálykór-szakban bennünk/velünk lezajlott, lejátszódó eseményekkel is. Mindezek az alapdolgok s -gondok, magától értetődően, a hétköznapi történések során is foglalkoztatnak bennünket, hiszen folyton-folyvást keressük a miértekre a válaszainkat. Vírusvész nélkül is megannyi „gyilkos kór” fenyegeti az embert, s a fenyegetettségek szorításában egyre nehezebben győzi helyénvalón – a mások fejével is gondolkodni tudón, nyitottan, együtt érzőn, toleránsan meg kreatívan, leleményesen – szemlélni, kezelni önmagát meg a honfi- és kortársait. 

A dán író, Anders Thomas Jensen Ádám almái című művének szombathelyi színpadra állítása Czukor Balázs rendező irányításával, katartikus pillanatokkal is megajándékozza a közönséget. Bár, valójában ezért járunk teátrumba. Hiszen a színház szentélynek is tekinthető, tekintendő. Végtére is legfőképpen e megtisztulásért (vagy legalábbis ennek esélyéért) zarándokolunk el oda. 

Az Ádám almáiban valamennyi színész él, létezik a deszkákon. Már a megjelenésük pillanatában azok, akiknek a bőrébe bújtak. A száz perces, szünet nélkül zajló, nevezhetjük nyugodtan így: többdimenziós párharcban – merthogy küzdelem az aztán folyik a javából a határtalan jó meg a végtelenül rossz között, miközben föl-fölvillan az is (még szép!), hogy azért a végletek között mennyi a színárnyalat – egyvégtében a székére „szegeződik” a néző. Nincs üresjárat. 

A neonáci Ádám szerepében Horváth Ákos olyan életutat vázol, s olyan fordulatot sugall, szemléltet lebilincselően, hogy nem térhetünk ki a kérdés elől: tényleg képes valaki gyökeresen megváltozni élemedettebb korában? Száznyolcvan fokos fordulat valóban lehetséges ekkor is?  Hát, óriási sóhajt veszünk ilyenkor, merthogy arra számos példa akad a történelem, az élet színpadán, hogy valakiből (ezért vagy azért) kibújik a sátán. Körülötte kő kövön nem marad, minden, mi emberi, erodál, pusztul.  Mint történetesen Ádám példaképének (ki ne tudná?), Hitlernek az esetében. De angyallá válhat-e az ördög? (És nem csak színlel-e?) A lelkész-közösségvezető Iván, akit Antal D. Csaba fantasztikusan jelenít meg, részben megadhatja a választ. Hiszen a tisztaság is szolgálhat (igenis higgyünk benne!) követendőnek. Más kérdés, hogy papunk mindig minden negatív történést, még a legszörnyűbbet is kizárólag pozitív hatásúnak tekint, annak értelmez(tet) s könyvel(tet) el. S ez akár viszolyogtató, már-már taszító is lehet. Isten mentsen meg bennünket a fantasztáktól, a fanatikusoktól! Egyik s másik oldalon is! 

Bőven akad meditálnivaló színházban meg a való világban éppúgy. Árnyalja (bár aligha tisztázza) a képet a többi bentlakó. A bukott, alkoholista teniszezőt Endrődy Krisztián megdöbbentően rajzolja meg, a benzinkútrabló Khalid-ként Kelemen Zoltán fenomenális, az egykor a haláltábort megjárt Paul-ként Avass Attila kivételes. Az orvos szerepében Szabó Tibor ezúttal is, mint mindig, varázslatos figuraalkotó.  Dunai Júlia, Róbert Gábor, Katona Márk, akárcsak társaik, alázattal szolgálnak. 

Czukor Balázs csapata testet, lelket, szellemet erősít, s e hármas egységünket megújulásra inspirálja. Energiatöltetet ad ahhoz, hogy – bárminemű (világ)ragály ide vagy oda – csak azért se adjuk fel! 

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint