Abigail bulija: nehéz a színészek élete

Az angol Mike Leigh (1943) filmrendező, forgatókönyvíró jegyzi az Abigail bulija című színművet, amit Hamvai Kornél fordított. A szerző 1993-ban, Cannes-ban megkapta a legjobb rendezőnek járó díjat (filmjének címe: Naked – „Mezítelenül”). 1997-ben öt (!) Oscar-díjra jelölték a Titkok és hazugságok című filmdrámáját, ami kiérdemelte a Brit Film- és Televíziós Akadémia (BAFTA) díját. 

Az Abigail buliját harmincnégy évesen írta Leigh, az első, (tévé)filmes változatot az angol televízió sugározta (1977-ben), majd elkészült a színpadi adaptáció. Sikerszéria indult útjára, merthogy a mű a nagy-britanniai akkori társadalmi viszonyok egyik szeletét, a feltörekvő (alsó) középosztály mentalitását, életvitelét, képmutatását, sznobságát, gyarlóságát vette – amiként azt mondani szokták – górcső alá, kendőzetlen őszinteséggel, angol humorral is megspékelve. 

Kertvárosi, középkorú, közepesen gazdag pár meghív magához esti vendégségbe egy, a környékükre nemrégiben költözött fiatal (szintúgy feltörekvő) házaspárt. Továbbá egy náluk korosabb, elvált szomszéd hölgyet is, akinek a tizenöt éves lánya, Abigail házibulit rendez. Meglehet, a tini élete első ilyen eseményét tartja, ahol az anyukájának „nem osztott(ak) lapot”. Aki így, jobb híján, szomszédol. Igaz, meglehetősen hamar kiderül: ő itt is kakukktojás. 

Úgy hírlik, hogy Mike Leigh Abigail bulija (Abigail’s Party) a brit szigetországban máig kultikus darabnak számít; ezt most inkább ne bolygassuk. Mindenesetre, ahogyan szépen lassan, komótosan folydogál a történet, azaz újgazdagék szeánsza (miközben be-behallatszik a szomszédos buli zaja), úgy egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a Márkus Emília Teremben. Mert nem történt – az égegyadta világon – semmi érdemleges. Közhelyzuhatag ömlött rám (ránk), amiben persze rengeteg (fél)igazságmag is fellelhető (volt), de eredeti gondolat, villanás szinte egy sem akadt. Frázis a köbön.

Jóllehet a nézőben ott a természetes igény, a várakozás, a vágy: végre-valahára érintsen meg valami! Hiszen végtére is azért ültünk be ide maszkostul-mindenestül, hogy inspiráljanak bennünket, szórakoztatva tanítsanak, neveljenek, építsenek. Telt, múlt az idő, és… Hoppá! Igen! Mégiscsak leesett az a bizonyos tantusz!  Mert bár a mondanivalótlanság (a sekélyesség) részint elbágyasztott, ám egy másik aspektus egyre inkább elgondolkodtatott. Nevezetesen, újra megbizonyosodhattunk arról, hogy a színészek élete körömszakasztó, profánabbul: baromi nehéz. (És nem csak Covid idején!) Egy erőtlen darabba „belepréseltetve” is ki kell magukból hozniuk a maximumot.

Meg kell próbálni hinni abban, hogy azt a szerepet/munkát/favágást, amit rájuk osztottak, meg tudják oldani. Rajtam/rajtunk ne múljon! – jeligével. No, így hát mégis csak szolgált tanulsággal a múlt pénteki Abigail-premier. Merthogy teljes erővel odatették magukat a WSSZ teátristái! Bálint Éva, Nagy Cili, Antal D. Csaba, Kelemen Zoltán. Herman Flóra nem „csak” azt bizonyította, hogy a WSSZ-ben a helye, egyenrangú az ötös fogatban, hanem azt is, alkatától teljesen idegen(nek tűnő) figurába is képes életet lehelni. (A maszkmestere, az öltöztetője, a fodrásza szintúgy kalaplengetést érdemel!)

A WSSZ-ben ezidőtájban az „igazi buli”még mindig a  Molnár Ferenc örök érvényű regényéből született Dés László/Geszti Péter/Grecsó Krisztián A Pál utcai fiúk-ja! Érdemes felidéznünk, amiként Réthly Attila rendező tavaly ősszel e hasábokon Nemecsek Ernő kapcsán kifejtette: „Ennek a kisemberkének az élete, sorsa, halála megtanítja a társait arra, hogy miként kellene élni. Kapnak egy esélyt, hogy örökre felszámolják a megosztottságot és hatalmi visszaéléseket”. Voltaképpen ilyen útravaló(k)ért járunk a WSSZ-be. 

Szenkovits Péter