A világ tetejére ugrott

Valamennyire tudatosult már Benned, hogy mit értél el?

-Azt hiszem, ehhez még idő kell. A társaimmal beszélgettünk róla, hogy ez olyan, mintha a legszebb álmunkból ébrednénk fel, és csodálatos dolog volt ezt megélni, átélni, és részese lenni. Mint ahogy attól is elérzékenyülök, még most is, ha arra gondolok, hogy mennyien álltak mögöttünk és szorítottak nekünk, mennyi bátorító, gratuláló üzenetet kaptunk, amiért nem lehetünk elég hálásak.

A 100 méteres síkfutással vette kezdetét a paralimpiai szereplésed, melyet VB-ezüstérmesként várhattál.

-Az eredményeim, valamint a felkészülés tükrében bizakodtunk, és abszolút pozitívan váruk a versenyt, mindeközben azt is tudtuk, hogy nagyon sűrű a mezőny. A német lány nagyon jól tért vissza a sérüléséből, de a brit lánytól is sokat vártunk, rajtuk kívül pedig ott volt a kolumbiai Jimenez Sanchez a mezőnyben, aki egy picit sötét ló volt számunkra, nem igazán tudtuk őt elhelyezni a mezőnyben, és hogy mire lehet képes. Az éremről ugyan nagy csatában lemaradtam, viszont nagyon örültem, hogy az előfutamban elért eredményemen egy tizedet tudtam faragni a fináléban, és úgy éreztem, hogy egy jó futás volt tőlem, nem lehetek elégedetlen.

Már csak azért sem, mert a fő számod, a távolugrás még csak ezután következett.

-Erre készültünk a legtöbbet, egyértelműen ezen volt a fókusz. Nem titkolt célom volt, hogy megjavítsam a világcsúcsomat. Erre minden világverseny alkalmával nagyon készültem, eddig viszont valahogy nem úgy jött ki a lépés. Ezúttal már ez első kísérletre sikerült, pedig – ahogy édesanyámnak megígértem – biztonságit szerettem volna ugrani. A képeken ez egyébként nem látszott, de a cipőmön körbe minden ugráshoz fel volt írva egy név, hogy kiért ugrom, kiből merítek hozzá erőt. Persze nem bánom, hogy így alakult, mert megnyugodtam, utána pedig még tovább sikerült javítani. Ami miatt némi hiányérzet van bennem, az az utolsó ugrás, de így is nagyon boldog voltam, mert amiért éve óta dolgozunk, egy paralimpiai bajnoki címben is megmutatkozott. Ez egyébként egy óriási felelősség is, hiszen innentől kezdve hatványozottabban példát kell mutatni az embereknek, erőt, hitet adni nekik, de én ettől függetlenül is ezek mentén éltem, és élem az életemet.

Zárásként 400 méteren álltál rajthoz, amely a legkésőbb került bele a repertoárodba, és amelyben ennek ellenére idén júniusban világcsúccsal lettél Európa-bajnok.

-Ha a 100 méterre igaz volt, hogy nagyon erős mezőny gyűlt össze, akkor ez itt talán még jobban elmondható. Itt is esélyesnek számított a német atléta, a korábbi amerikai világcsúcstartó is ott volt, no meg az EB-ezüstérmes orosz lány is. Az már az előfutamokból látszott, hogy gyors a mezőny, erős 200-zal kezdenek, én pedig ehhez próbáltam igazítani a taktikámat, amin azért változtatnom kellett a lengyelországi EB-hez képest. A döntőre előzetesen a 6-os pályát kaptam, amire fejben fel is építettem volna a versenyzésemet, viszont a finálé előtt szóltak, hogy a 8-as pálya lesz az enyém. Azt nem tudjuk meg, hogy mi lett volna, ha a 6-os pályán futok, de ennek már nincs is jelentősége. A második és a hatodik hely között gyakorlatilag bárhol végezhettem, ez a futás most az ötödikre volt elég. A harmadik versenyszámom volt, úgy jöttem le a pályáról, hogy kifutottam, ami bennem volt.

Ha éppen nem edzettél, vagy versenyeztél, mivel töltötted az időd?

-Főként a versenyre fókuszáltam, de azért természetesen voltam kint az olimpiai faluban. Nagyon hangulatos kis hely volt, a japánok nagyon kedvesek voltak, szívélyes fogadtatásban volt részünk, és mindent elkövettek, hogy ne érezzük azt, hogy ez paralimpia más, mint az eddigiek. A falu „plázájában”, ami egy fából készült kis utca volt, többször is jártam. Ott voltak boltok, múzeum, bank, posta, mintha tényleg egy faluban lettünk volna. Volt például a kerekesszékeseknek, illetve a protéziseseknek javítóműhely, de olyan cipőbolt is, ahol lábról vettek méretet, így tényleg csak azt tudom mondani, hogy nagyon felkészülten és szeretettel vártak minket Tokióban.

Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke úgy fogalmazott, hogy ez a „Magyar Parasport Aranycsapata”. Egymás sikereiből is tudtatok táplálkozni?

-Maximálisan. Ahol tehetem, kihangsúlyozom, hogy egy nagyon összetartó közösség a miénk, hiszen pontosan tudjuk, hogy a társaink min mentek keresztül, és mennyi munka, lemondás vezetett idáig. Ezúttal egymás versenyein sajnos nem lehettünk ott, de így is támogattuk, segítettük egymást. Együtt éltük meg a boldog pillanatokat, de ha valakinek esetleg rosszabb napja volt, el volt keseredve, akkor lelket öntöttünk belé, bíztattuk, tényleg egy nagybetűs csapatot alkottunk. Őszintén mondhatom, hogy akikkel „csupán” sporttársakként mentünk ki Tokióba, azokkal is barátokként tértünk haza, és ez az élmény egy életen át összeköt minket.

Hogyan tovább?

-Most egy kis pihenő következik, aztán pedig újult erővel vetem bele magam a munkába, mert vannak még céljaim, 2028-ig mindenképpen tervezek. Hogy hol töltődöm fel, még nem tudom, de azt igen, hogy előtte mindenképpen szeretnék még hazalátogatni Szombathelyre.

Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI

Malomsoki Cintia