A "szőke csodára", a szombathelyi születésű Márkus Emíliára emlékeztek 

Az emlékezés, kissé rendhagyó módon, nem a színésznő sokak által ismert életútját vázolta fel: sokkal inkább azt a (női) szerepmodellt, amit P. Márkus Emília tudatosan alakított és örökített családjára, közvetített kortárs közönségének és hagyományozott ránk, az utókorra, hogy – akár viszonyítási, igazodási alapként – megtaláljuk és őrizzük értékeit. Mert Márkus Emíliát, a Nemzeti Színház legjelentősebb színésznőinek egyikét – Jászai Mari és Blaha Lujza kor- és kartársát – művészete, élete és stílusválasztásai tették a 19. század végének és az új évszázad elejének ünnepelt és csodált „sztárjává”.

A "szőke csoda" (Fotó:bajorgizi.hu)

S mert olyan nőről beszélünk, aki majdnem 90 évet élt meg, s ebből 75 évet töltött színpadon. Olyanról, aki nagypolgárivá emelt életformáját, s az azt feltételező tartást lányainak, unokáinak is tövábbörökítette. Aki első férjének öngyilkossága után két lányával maradt magára, pénz és saját lakás nélkül, s bár a szégyen miatt sokáig nem is mert színpadra lépni, a közönségét nem érdekelte a bulvár: tapsviharral köszöntötték. 

A Berzsenyi Dániel Könyvtár helytörténeti klubja szervezte a keddi előadást (Fotó:Pataki Gergő)

Aki rugalmasan alkalmazkodott az új művészeti kihívásokhoz: a meiningenizmus után a kritikai realista, pszichorealista szerepekben is kiváló. Korengedménnyel, 14 évesen már a Színitanoda növendéke, s mivel igen tehetséges, két év alatt sajátítja el a mesterséget: tanulóévei alatt már Júlia a Nemzetiben. Éva, Melinda, Ophelia, Cornelia, Desdemona, Ibsen szerint a Babaház valaha volt legjobb Nórája, 350 színpadi szerepben, négy filmben és rádióműsorokban mutatkozott meg – kivétel nélkül ellenállhatatlanul és beskatulyázatlanul. 

A Fő tér 25. számú ház, melyen emléktábla őrzi emlékét (Fotó:indafotó)

Sosem felejtve Szombathelyt, a Márkus és a Horváth családot, sem azt a Fő téri házat, homlokzatán Mária-szobrot körülölelő kis fülkével, ahol nagybátyja, Horváth Boldizsár, a kor jelentős politikusa nevelte fel a Márkus család árváit: a városról sokszor emlékezik leveleiben (azután is, hogy beszédének vasi jellegzetességeit pestiesre csiszolta), s bár élete utolsó éveiben a visszatérést tervezte, erre végül nem került sor. 

A kiegyezés után fellendülő kultúrájú városra pedig az is szívesen emlékezhet, aki ma lakja: ahol volt színház, ahol megjelentek a mai kulturális intézmények elődei, az előző századfordulónak azok az értékei és emlékei, melyeket nem kellene elfelejtemi. Ahogy Márkus Emília sem tette, végigélve, túlélve a világháború, Trianon veszteségeit – no meg életéveinek gyarapodását: példaként szolgálva arra, hogy az identitás a legnehezebb körülmények között is őrizhető. Ez azonban a legkisebb hanyagságot sem tűri, a színpadon, a magánéletben és a nyilvánosság terepén sem – s bár Márkus idejében kap szárnyakat a sztárok iránti bulvárérdeklődés, és életútja nehézségei botrányhőssé is alacsonyíthatták volna a lapok hasábjain, ez vele egyszerűen nem történhetett meg. 

Márkus Emília Strobl Alajos műtermében 1899-ben (Fotó:wikipédia)

Hosszú élete és családi levelezése lehetővé teszi, hogy folyamatos önreflexióját, önmaga múltjára való emlékezését megismerjük – s ezáltal a kor művészete, játékstílusa is feltárul, akárcsak egy 1937-es rádiófelvétel nyomán. A Nemzeti Színház megnyitásának 100. évét ünneplő esten nyilatkozik 77 évesen a színház múltjáról, kortársairól, s beszédében újra tinédzserkori énjét, a XIX. század végi színpadi beszédmódot véljük hallani – kell-e ennél autentikusabb színháztörténeti forrás? 
Márkus Emília, a Nemzeti Színház örökös és tiszteletbeli tagja 75 éve, 1949 szentestéjén hunyt el.

Tp

Borítókép és galéria: A Berzsenyi Dániel Könyvtár helytörténeti klubjának előadása, 2024.december 3-án. Pataki Gergő