A szobordöntő vajon megbánja-e tettét?

„Ennek a szobornak a története nem most, hanem néhány hónappal ezelőtt kezdődött, mikor a IX. kerületben szoborpályázatot hirdettek meg. A tervek szerint a nyertes művek két hétig köztéren lettek volna láthatók. Szalay Péter, aki tizennégy éve az acb Galéria művésze, Prizma című szobrával kapcsolatban elindult egy őrület. Először, azt hiszem a szélsőjobb, aztán a kormánysajtó ’fedezte fel’, majd beindult egyfajta cunami a sajtóban. Olyannyira, hogy a brit Guardien is írt róla, illetve a szobor kapcsán terjedő ellentmondó hírekről, talán interjút is készítettek Szalay Péterrel. Foglalkozott vele az Euronews, az Artnet, és sok más nemzetközi művészeti, politikai hírportál. Jóllehet a szobrot akkor még nem látta senki. Miután eredményt hirdetett a ferencvárosi önkormányzat, s kép jelent meg az alkotásról, nyomban el is nevezték BLM-szobornak. (Black Lives Matter: az afroamerikaiakkal való egyenlő bánásmódért küzdő, Amerikából származó decentralizált jogvédő civil mozgalom – Wikipédia.) Szalay Péter hiába hangsúlyozta szinte mindenhol, hogy ez a szobor egyáltalán nem kiállás a BLM-mozgalom mellett, hanem egyfajta, saját maga által is bevallott, művészeti provokáció. Ezt szintén félreértelmezte a sajtó és sokan félreértelmezték. Hiszen nem tudják, nem követik annyira a képzőművészeti trendeket sem, hogy a jó kortárs művészet sokszor provokál. Adott esetben görbe tükröt tart. Mint ismert, a legelső ilyen provokatív mű, a francia Marcel Duchamp híres A piszoárja 1917-ben született meg. Azóta gyakorlatilag végigkísérik a provokatív alkotások az elmúlt jó száz esztendő művészettörténetét. 

S hogy mit érzek most? Végtelenül szomorú vagyok, hogy ilyesmi megtörténhet. Mindazonáltal rengeteg tanulságot is hoz magával ennek a szobornak az egész története. Hogyha egyszer majd művészettörténészek, kutatók visszafejtik ezt az egészet, igencsak furcsa következtetéseket vonhatnak le belőle. Nem csupán a szoborra, s nem csak a szobor által kiváltott reakciókra, hanem adott esetben mondjuk a média működésére is. Visszakövetkeztethető, hogy mind a két oldal médiája vagy akár még a független média is, hogyan használta föl. Aminek ékes bizonyítéka, hogy gyakorlatilag a szobrot senki nem nevezte a nevén, illetve azért akadt olyan portál, ahol leírták, ám a cikk címében még ott is BLM-ként aposztrofálták.” 

A prizma szó azt is jelenti, vetem közbe, hogy a fénysugarak eltérítésére vagy az összetett fény felbontására, illetve újraegyesítésére is alkalmas. S megjegyzem: az én szívemhez közel áll ez a sok-sok szín. 

„Az enyémhez is. Természetesen a művész tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit jelent ez a sokszínűség, amikor megjelenik ezen a szobron. Hiszen azért itt nem csak a BLM-mozgalom lett megjelenítve, hanem adott esetben az LMBTQ mozgalom is; gyakorlatilag a világot az utóbbi időben talán legjobban foglalkoztatott kérdéseket sűrítette össze. S ha megnézzük ezeket a színeket, hát, azért ezek nem a szivárvány színei. A szivárvány színeinek viszonylag könnyű utánanézni, hogy milyen színekből is állnak. Itt mindenféle szín van azokon a színeken kívül is, amik a szivárványban megjelennek. Talán ez azért van, mert egyáltalán nem érdekelt senkit (azok közül, akik fölháborodni akartak, és bele akartak kapaszkodni ebbe az ügybe, a világon immár vagy húszmilliós nézettségbe, olvasottságba), hogy ez a szobor mit jelenthet. Egyébként mindkét oldalt értem ez alatt. Senki nem volt képes arra – bocsánat, a senki az túlzás, mert az Artportal nevű művészeti web-oldal késztett mélyinterjút Szalay Péterrel –, hogy megismerje, mi is volt a művész szándéka.”

S mi késztette Pados Gábort arra, hogy megvásárolja a barbár módon ledöntött és széttört alkotást? 

„Az ünnepek alatt még nem tudtam megvásárolni, még nem volt módom az adásvételt lebonyolítani, de minden bizonnyal az Írokéz-gyűjteménybe kerül. Nem gondolom, hogy magángyűjtőként a provokációt tovább szeretném folytatni. Egyszerűen elteszem valamelyik raktáramba. Mint minden jó konceptuális műtárgy esetében, igazából itt is kevésbé számít az esztétikum. A történet a lényeg. Ez olyan kordokumentum, ami adott esetben érdekes következtetésekre ad majd okot évtizedek múltán. Esetleg azok számára is, akik most leöntötték festékkel és összetörték. Nem biztos, hogy mindig büszkék lesznek erre. Ha szerencséjük van, és átesnek olyan változáson, amilyenen a magyar közéletnek nem egy politikai szereplője átesett már, akkor biztos nem lesznek rá később büszkék. Ha ez mégsem történne meg velük, akkor meg sajnálatos, hogy így járnak. Csak megismételni tudom: végtelen szomorúsággal tölt el, hogy ilyen megtörténhet 2021-ben Magyarországon, Európában, a világon.” 

Szenkovits Péter