A női súlyemelés első olimpiai érmese

A televízió előtt izgulta végig a döntő ismétlését?

– Természetesen megnéztem a döntőt, felidéztem az eseményeket, azt viszont túlzás lenne mondani, hogy izgultam. Ma már teljesen máshogy, edzői szemmel figyelem az eseményeket, így volt ez most is. 

1999-ben Athénban a világbajnokságon szakításban aranyérmes lett, összetettben pedig a harmadik helyen végzett. Ez vetített elő valamit az olimpiára nézve? Lehetett már érezni, hogy ebből akár egy szép érem is lehet?

– Az 1999-es VB volt a kvalifikáció az olimpiára, így mindenképpen szerettem volna jól szerepelni. Miután sikerült kijutni Sydney-be, 2000-ben már jórészt csak az olimpiára kellett koncentrálnom. Természetesen biztató volt a világbajnoki szereplés, de mivel csak az olimpia előtt egy hónappal váltak véglegességé a nevezések, a felkészülés alatt nem nagyon lehetett messzemenő következtetéseket levonni arról, hogy hol tartunk a mezőnyhöz képest. Egy biztos, hogy azzal a reménnyel és motivációval utaztam Ausztráliába, hogy szeretnék éremmel hazatérni.

Amikor ilyen kis dolgokon múlik az aranyérem sorsa, ráadásul szakításban világcsúcsot sikerül elérni, az a bizonyos pohár félig tele van, vagy félig üres? 

– Akkoriban ez egy szabály volt, sajnos nem lehetett vele mit kezdeni. Ez lehetőséget adott arra, hogy a versenyzők taktikázhassanak, nehéz helyzetbe hozzák az ellenfelet a súlyok megválasztásával. A kínai lány pontosan tudta, hogy mit kell tennie, és azt nagyon jól is csinálta. Hozzá kell tennem, hogy én éppúgy figyeltem a mögöttem álló indiaira, hogy meglegyen az ezüstérem. Az ember természetesen mindig nyerni szeretne, de úgy gondolom, hogy ez így volt megírva, így kellett lennie, és a mai napig tudok örülni az ezüstéremnek. 

A következő olimpián Athénban már a női válogatott segítőjeként vett részt. Nem gondolkodott még egy olimpiai ciklusban?

– Az igazság az, hogy én 1996-ban, az első gyermekem születése után már egyszer abbahagytam, aztán jött a hír, hogy Sydney-ben debütál a nőknél is a súlyemelés. Sok világverseny volt már a hátam mögött, Eb-k, vb-k, de azt gondolom, egy olimpia minden sportolónak az álma, és pályájának a csúcsa. Ez adott nekem löketet ahhoz, hogy végigcsináljak még egy felkészülést. Azt követően megszületett a második kislányom, s immár egy olimpiai éremmel a nyakamban nem volt kérdés, hogy ez a pályafutás így volt teljes, és egy újabb olimpiát már nem vállaltam be versenyzőként. 

A görög fővárosban aztán ismét hozott érmet a női súlyemelés Krutzler Eszter révén. Mondhatjuk, hogy a 2000-es évek elején a magyar női súlyemelés egy szép korszakát élte?

– Már korábban is értünk el szép eredményeket Európa-bajnokságokon, világbajnokságokon, de amikor egy sportág olimpiai számmá válik, az emberek sokkal jobban figyelnek rá, az elért eredményekre sokkal inkább felkapja a fejét a közvélemény. Így volt ez a mi esetünkben is, és a két érem valóban azt bizonyítja, hogy egy igencsak erős generációja volt akkoriban a magyar női súlyemelésnek.

A mostani generációból ki,vagy kik lehetnek azok, akik négy év múlva Párizsban nagy reményekkel képviselhetik Magyarországot az olimpián?

– Boros Viktória, aki a versenyzőm a Haladás VSE-ben, kimagasló tehetség, és úgy gondolom, minden adott hozzá, hogy ott legyen 2024-ben Párizsban, és remekül szerepeljen. Elhivatott, alázatos, mindent megtesz a sikerért, minden kétség nélkül a magyar női súlyemelés egyik legnagyobb reménysége, aki előtt fényes jövő áll. 

Fotó: Nagy Jácint