A karanténok karanténjában, boldogan - Csonka Szilvia otthonába látogattunk

– A karantén bevezetése utáni harmadik napon a kislányom, Hédi bárányhimlős lett. Két hétre rá a kisfiam, Vilmos is elkapta. Így a kezdetekkor nem volt túl sok időnk azzal foglalkozni, hogy a külvilágban mi is történik. Svájcban élnek rokonok, úgyhogy hozzánk minden információ hamarabb érkezett. Így mi már akkor túl voltunk a tartós élelmiszer beszerzésen, amikor még csak kósza hírek jöttek arról, hogy „baj" lesz. Szóval nekünk a karantén karanténja jutott ezzel a himlővel, de nem bánjuk. Szerencsére már jól vannak a gyerekek, nagyon ügyesen átvészelték ezt az időszakot. Sokat játszunk, festünk, rajzolunk. Kuglófot, palacsintát, piskótatortát sütünk, ez Hédi egyik kedvenc elfoglaltsága.

A férjem hetente kétszer-háromszor jár el dolgozni, de ha itthon van, nagyon sokat játszik a gyerekekkel. Ilyenkor van időm fát metszeni, virágot ültetni, barkácsolni. Jelenleg fatárolót készítek raklapokból, de vannak további terveim is a karanténos időszakra a famegmunkálással kapcsolatban: könyvespolc, cipős szekrény... Lehet, hogy kitanulom az asztalos mesterséget, nagyon tetszik. Fával dolgozni, létrehozni valamit, aminek lesz valami funkciója vagy egyszerűen csak esztétikus, tényleg érdekel, kikapcsol, feltölt. Két évvel ezelőtt költöztünk Sébe. Míg Hédi a belvárosi utca porát taposta mezítláb, Vilmos már szinte ide született. Óriási dolog, hogy van kertünk. Ez akkora szabadságot ad az embernek! Ha az időjárás engedi, a gyerekekkel sokat vagyunk kinn a levegőn. Magunk készítettünk homokozót, vásároltunk kis létrát, hintát, lassan belakjuk az egész kertet.

A férjem szülei, a mama meg a papa, Kőszegen élnek, mi vásárolunk be nekik, ők nem mozdulnak ki, szigorúan betartják a karantént, velünk sem találkoznak. Az elején még a kerítésen keresztül adta be a férjem az élelmiszereket, most becipeli a táskákat az ajtóhoz, és máris fordul vissza. Az én szüleimmel, akik Szolnokon élnek, naponta beszélünk. Összetartó, összejáró család vagyunk. Nagy fájdalom volt, hogy húsvétkor nem mehettünk el hozzájuk. Örülnének, ha láthatnák az unokákat! S jó lenne már találkozni velük! 

Veszélyeztetett korosztály a dédi, édesanyám anyukája, aki egy kis faluban él a Hajdúságban. Ő sem jár ki most sehová, bevásárolnak neki. Unja már a bezártságot. Amúgy jóval a nyolcvanon túl is aktív. Eljárt a nyugdíjasklubba, kézműves foglalkozásokra, beszélgettek, énekeltek, részt vett a világban. Most küldjük neki a leveleket meg a fényképeket, biztatásként. 

– Önről köztudott, bármit csináljon, azt teljes erőbedobással teszi, s önmagából, belülről ad. A színpadon, az életben is. 

– Ez így van. Abszolút. Most tényleg a gyerekeinkre koncentrálok, aztán, hogyha visszamegyek a színházba, hm, hát, az érdekes lesz. Én magam is kíváncsi vagyok arra: bizonyos helyzetekben miképp fogok reagálni, működni, cselekedni. Az anyaság hogyan hatott rám? Valóban szeretem belülről megoldani a dolgokat. Szeretem azt megmutatni, ami bennem van. Létezni. Élni a színpadon. Igen, én egy kitartó, küzdő típus vagyok. Ezt otthonról hoztam: egyrészt nem föladni, másrészt meg, amit az ember tesz, azt tegye a legjobban. Magamhoz képest próbálom a maximumot kihozni. 

– Mit jelent az Ön számára anyák napja? 

– Amióta megszületett Hédi és Vilmos, érzékenyebben érint. Azt hiszem, ez természetes. Odaállnak elém, s adnak egy szál virágot; nehéz beszélni erről… Édesanyának lenni, bármekkora közhely, igaz: csodálatos dolog! A sok szépségével, a sok nehézségével, mindennel együtt. Nagyon klassz! Saját magunk készítettünk anyák napi képeslapokat. Föladtuk őket az anyukáinknak/nagymamáknak, a dédinek. A mi családunkban mindig mindenki segítette a másikat. Ebbe nőttünk bele. Nekünk is ez a dolgunk.

Szenkovits Péter   
Fotó: Nagy Jácint