km/óra
  2020.10.22., csütörtök  •  Előd napja
A haza ment el, mert mi nem mentünk sehova – a Vajdaságtól Szombathelyig

A haza ment el, mert mi nem mentünk sehova – a Vajdaságtól Szombathelyig

A hatalom által által üldözött háborúellenes csoport tagjaként, vajdasági magyar újságíróként, kalandos úton került Magyarországra Komáromi Ákos 1991-ben az akkori Jugoszláviából. Néhány évet szerkesztőként dolgozott a megyei napilapnál, aztán családi vállalkozását építette fel feleségével Szombathelyen. Az elmúlt évtizedekről, a magyarságról faggattuk a trianoni évforduló kapcsán.

–    A  Vajdaságnak mi volt a státusza Jugoszlávián belül?


–    Autonómiája volt. Az autonómiával kapcsolatban sok a fogalomzavar, értelmezési problémák merülnek fel. A Vajdaságnak szinte köztársasági szintű államisága volt. Saját törvényhozó és végrehajtó szervezettel és saját igazságszolgáltatással rendelkezett. A közösbe természetesen be kellett adni a megbeszélt arányok alapján, és a föderációban a hadügy, a védelmi poszt és a külpolitika volt közös, és ennek vannak racionális okai, hogy az ne legyen minden államocskának külön-külön nagykövetsége és apparátusa. De ezt leszámítva valódi autonómiát élvezett, és igazából autonómia az is, hogy ki a rendőr, ki dönt arról, hogy ki lesz az. Autonómia az is, mennyi pénz marad nálunk, és mennyit adunk be a közösbe, és hogy harcolunk azért, hogy mi jön abból vissza. Autonómia az is, hogy az újraelosztás minél kisebb legyen, ki végzi az elosztást, ki oszt, kinek és mit. Az önállóság drága, mert szervezete van, mert közigazgatása, bürokráciája van, de nem fáj annyira, ha a sajátod tol ki veled, érdekes módon. 


–    Magyar többségű vagy vegyes terület volt?


–    Magyar többség már nem volt. Nagyon megváltozott az etnikai összetétele a Vajdaságnak a világháború után. Kevesen tudják, hogy a trianoni békeszerződés utáni években nagyon sok magyar jött át az elcsatolt területekről az anyaországba, a csonka országba. Azok, akiktől az utódállamok legszívesebben megszabadultak, köztisztviselők, bürokraták, akiknek valami hatalmuk volt, és attól megfosztották őket. Az ő helyükre gondosan mindig betelepítettek a többségi nemzethez tartozó embereket, és akkor kezdtek bennünket nemzetiségnek nevezni. Kimondatlanul ettől kezdve lettek elsődleges és a másodlagos állampolgárok. Ezen a második világháború után az autonómia rengeteget csillapított. Ez úgy működött, mint egy lengéscsillapító, ha lefordítjuk a pénz nyelvére, akkor tulajdonképpen az árvaság szegénységben sokkal rosszabb, mint akkor, ha van pénz.


A testvériség-egység eszméje volt a legnagyobb altató


–    Mennyire volt élő a magyarságtudat Vajdaságban?


–    Ezen is tompított az autonómia. A második világháború után elég gyorsan lezajlott a bosszú, a délszlávok is az egy a tízhez szabályt követték. Tízszer annyi gyilkosságot szerettek volna elkövetni, mint amennyit mi a visszacsatoláskor. Ezt gyorsan elfedte az újjáépítés és a hurráoptimizmus hamuja, központilag be lett tiltva a gyűlölködés. Amikor megtörtént a megtorlás, utána ugyanaz az állam, amely kiadta erre a parancsot, most kötelezővé tette a szeretetet, ezt úgy hívták, hogy testvériség és egység. Ettől kezdve mi, Jugoszlávia népei, jóban lettünk, mert ez volt a parancs. És ezt nem olyan nehéz teljesíteni. A magyarok nemsokára 24 órás rádióműsort, később tévéműsort kaptak, a 400-450 ezres magyarságnak öt magyar nyelvű hetilapja volt. Ehhez jött még két magyar színház Újvidéken és Szabadkán. A legnagyobb altató mégis a jugoszlávság eszménye és a testvériség-egység eszménye voltak. És mellettük a morzsákban létező demokrácia, a látszatdemokrácia, a szabadság érzete. Hogy lehetett utazni, hogy lehetett menni, mindenkinek volt útlevele. Ha akarsz, elmehetsz innen, ha akarsz, maradsz. Létezett egyfajta vajdasági magyar azonosságtudat, önazonosság, de tulajdonképpen elvágyódó vagy a mostohasággal foglalkozó azonosságtudatról én nem tudok. Óriási előny volt a határhoz közel élni, mert akkor foghattad a magyar televíziót. És az adásokból nem a politikát hámoztuk ki, hanem annak örültünk, hogy láthatjuk a táncdalfesztivált, és akkor hordtuk a székeket és a hokedliket egymáshoz, hogy nézzük a tévén. Hallgathatjuk, amikor Vitray elmeséli a fekete-fehér közvetítésben, hogy milyen színű ruhában van a kűrben a műkorcsolyázó. Hogy is mondjam, inkább operett-magyarság volt, nem sokkal több ennél, akkor még.


A haza ment el, mert mi nem mentünk sehova


–    A szerbek, az államalkotó többség ugyanúgy elfogadott benneteket? 


–    Muszáj volt nekik, nem volt szabad nem szeretni. Igaz, hogy mi sem énekelhettük a Kalász, kalászt, vagy nem volt annyira ildomos a székely himnuszra vagy a magyar himnuszra felállni, de nekik is tilos volt a nagyszerb, a csetnik dalokat énekelni. Nekik sem volt szabad olyan dolgokat cselekedni, amelyek sértették volna a mi érzéseinket.  De nem történt meg az, ami mostanában időszerű, hogy magyar szülők szerb iskolába íratják a gyereket azért, hogy talán könnyebben érvényesüljön, és jobban megtanulja a nyelvet. Valahogy természetesebb volt, hogy beszéljük a többségi nyelvet, nem volt belőle hátrány. Jók voltak a jugoszláv újságok, nyitottak, érdemes volt nézni a tévéműsorokat. Nem követték el a szinkronizálásnak nevezett műgyalázást, amire itt annyira büszkék Magyarországon, így lehetett egy kicsit nyelveket tanulni. Aztán, amikor ide jöttünk, kiderült, rengeteg mű jobb szinkronnal, mint eredetiben. Ilyen például a Macskajaj. Voltak előnyei annak, hogy ismerted a többségi nyelvet. Mint mindig, a nyelvtanulásnál, az akkor megy, ha érdemes. Természetesen ebben a jósorsban volt egy borzasztó adag mostohaság. Ugyanis az történt, és mindenki érezte, és jobban nyomta a mellkasunkat, mint mondjuk a Kárpát-hegység súlya, hogy a haza ment el, mert mi nem mentünk sehova. És ezt még most is nehezen értik meg sokan. A határon túliakról úgy beszélnek, mint akik nincsenek itt, tehát akkor biztos elmentek, de valójában a haza ment el. És ez óriási különbség.


    Ez azt Unióban sem értik. Egy Brüsszelben dolgozó székely írt erről, hogy folyton azt kérdezik tőlük, hogy ők mikor költöztek Erdélybe.  Nem költöztek, ők ott voltak, vannak.


–    Igen, ez nagyon furcsa. Igazából akkor mi ezt nem éreztük. Most, hogy aktuális a téma, és miért ne lenne, nem hiszem, hogy az évfordulót szemérmesen el kell hallgatni amiatt, hogy valaki érzéseit ne sértse. Arról van szó, hogy minket mégis csak kitettek egy autóból, mint a megunt kutyát. De igazából én leginkább azokhoz hasonlítanám, amikor a kisbabákat kiteszik a kórház előtt az inkubátorba. Jót akart, aki kitett, nem tehetett mást. El kellett mennie. És azt akarta, hogy éljünk, ezért betett az inkubátorba. Aztán ott különböző körülmények keletkeztek, és az elcsatolt területeken így alakultak ki a nagyon különböző identitások. Mert igazából rengeteg identitásról beszélünk, és ez okozza a fő zavart. Beszélhetünk az anyagországiak identitásáról, beszélhetünk az anyaországban élő, de elcsatolt területekről érkezők identitásáról, azokról külön-külön is. És ha csak Vajdaság vonatkozásában nézzük a dolgot, akkor megfigyeltem azt, hogy volt vajdasági magyar identitás, aztán volt Vajdaságban maradt magyar identitás és van Magyarországra költözött vajdasági identitás. És ez még csak a vajdasági. Mi, vajdaságiak is furcsán nézünk egymásra, és nem teljesen értünk mindenben egyet. De lehet, hogy ez az a pillanat, amikor előre kell lépni.


Másodrangú állampolgárként hívtak háborúba bennünket


–    És mikor romlott el ez az idillinek nevezhető állapot? Mert mondtad, hogy azért ebben sem volt minden olyan szép.


–    Milosevics hatalomra lépésének folyamatában veszítettük el valahol. A szerb nemzeti szocializmus megjelenése meghökkentő volt, borzalmas, de nem vasárnapról hétfőre került elő, hanem adagolva, ezért tűnt mégis sokak számára emészthetőnek. De persze az ingerküszöb mindnyájunknál máshol van. Attól kezdve a következő volt az alapállás. Szerbiának azért kell esetleg hadat viselni más köztársaságok ellen, mert az ott élő szerbség, amelyik így elszakadna, nem lehet nemzeti kisebbség, mert a nemzeti kisebbség másodrangú állampolgár. Közvetve a szemünkbe mondták, hogy másodrangú állampolgárnak tekintenek bennünket, ám ennek ellenére behívtak bennünket abba a háborúba, hogy az ő oldalukon harcoljunk. Egy hódító háborúba, mi, akiket ők másodrangú állampolgárnak tekintenek, de mi azért harcoljunk, hogy ők ne legyenek azok egy másik országban. Bocsánat, ez egy kicsit bonyolult, de alapjában véve sértés. Felfoghatatlan sértés, elromlott az idill, egy csapásra megszűnt a varázslat. Igaz, addigra Tito is meghalt már elég rég. 


–    Ez indította el a kivándorlási hullámot?


–    Tulajdonképpen erről sem beszél senki, és nem is biztos, hogy pontosan így van. Azt mondom el, hogy én hogy látom. A háború az nem játék, ha elkerülhetetlen, akkor abban nem lehetünk mások, csak magyarok. Feltéve, hogy azok vagyunk. Akkor megváltozik minden. Az sem akkora baj, ha egy igazságtalan, borzasztóan káros és bűnös ideológiával áthatott háborúban nem állunk az agresszor oldalán. Utólag könnyű okosnak lenni, és lehet ezeket a dolgokat így-úgy magyarázni, de alapjában véve ez volt a probléma. Nem a gyávaság. Pedig tudni lehetett, hogy sok helyen a bevonult magyarokat, akik nem tudtak mit tenni, mert volt féltenivalójuk, golyófogónak használták. Szorongatott helyzet volt nagyon, és akkor 1991-ben és utána körülbelül 50 000 magyar jött át a Vajdaságból Magyarországra. Nem azt mondom, hogy a java, mert ez hülyeség. És azt sem, hogy a java maradt. De mindenesetre volt benne valami, hogy könnyebben mozdult el az, akinek volt reménye arra, hogy esetleg érvényesüljön másutt is.  Ugyanakkor egyáltalán nem gondolom azt, hogy esetleg nem azok a nagyszerűbbek, akik maradtak. 


–    És akkor te is így jöttél el? Egyik napról a másikra?


–    Akkor főmunkatársként, szabad riporterként dolgoztam. A hatalom által nagyon gyűlölt csoportnak voltam a tagja, a belgrádi háborúellenes központnak. Mi – szerbek, magyarok, montenegróiak, horvátok, bosnyákok – azzal foglalkoztunk, hogy hátha még megakadályozható az, ami megakadályozhatatlannak bizonyult. Én az újságírói munkásságomat akkor már megszállottként ennek szenteltem. A várható következményeket, az igazságot próbáltuk elmondani. Hogy nem lesz új utcanév, monumentális köztéri szobor, dicsőséges lap a történelemkönyvekben azokból, akik most ezt csinálják. Inkább szégyen és gyász lesz a vége. Ennek az igazságnak az állandó elmondásával vagy ecsetelésével próbáltunk valamit tenni akkor, amikor a háborús visszaszámlálást már nem lehetett megállni. 


–    Amikor átjöttél, mi volt a fejedben? 


–    Semmi rosszat nem mondhatok az otthoniakról. Azokról sem, akiket ott hagytam és elhagytam. A szerb szomszédomról sem, akivel mindig jóban voltam. Akkor sem, amikor elkezdett egy kicsit furcsa fény csillogni a szemében, amikor áthívott meccset nézni, és kávét főzött, és mondta, hogy jó lesz ez a Milosevics, azért igazat beszél, és jót akar. Akkor éreztem, hogy mi jóban nem lehetünk, de én még most is kedvelem őt. Tehát mindenkivel próbáltam jóban maradni. Amikor átjöttem, akkor az volt az első reakcióm, hogy nagyon vigyázok, hogy mit csinálok, hogy a kerítés mögül ne merjek hangosabban ugatni, mint ott mertem. Mert szeretnék visszamenni bármikor, hogy nagyon odafigyeljek arra, hogy sose csináljak olyat, ami arra utalna, hogy most belepiszkítok abba az edénybe, amiből jókat falatoztam valamikor. Hogy ez eszembe ne jusson. A kísértés elég nagy volt.


Nekünk nem volt idegen a verseny 
 

–    És hittetek abban, hogy lesz visszaút? 


–    Igazából, ahányan jöttünk, annyiféleképpen gondoljuk ezt az egészet. Van itt Szombathelyen egy pici, szorgalmas kis kolóniánk, de ez nem is szokott téma lenni. Én személy szerint úgy gondoltam, nincs visszaút. Amikor megindultam, akkor az addigi életemet befejeztem. Úgy gondoltam, megengedhetetlen, megbocsáthatatlan és jóvátehetetlen, ami történik. Erről nincs mit beszélni. Majd egyszer valaki letérdel, mint Willy Brandt, és elnézést kér. Nem tudom, hogy azzal is mire megyünk, de azért azt várjuk ki. Első naptól kezdve én itthon voltam. Nagyon könnyű volt. Mert ugyan hallatlan pofátlanság, de meg kell szokniuk az anyaországban élőknek is, hogy létezünk, és a határon túli magyarok, mivel a többségi nemzettel voltak örökös vetélkedésben, hozzászoktak a versenyhez. Nekünk nem idegen, hogy megmérettetés lesz. Nem volt szokatlan, hogy nem tartjuk a markunkat, nem fogunk kunyerálni, nem leszünk menekültek, nem kérünk segélyt vagy segítséget, hanem megpróbálunk dolgozni. Ebben nem volt semmi különös. Emellett nagyon jó volt azt tapasztalni, hogy minden felirat magyar, nem kell gondolkodnom, hogy hol van a legjobb magyar iskola. Mert mindenhol van. 


–    A soknemzetiségű közben Jugoszlávia széthullott, a föderáció gondolata eltűnt.


–    Én személy szerint azt gondoltam, hogy annak vége. Azért vigyáztam arra, hogy ne égessek fel hidakat, mert a több évtizedes együttélés után én a délszlávokat is nagyon megszerettem, és tiszteltem. Borzasztó jó ismerni a nyelvüket, filmjeiket, az újságíróikat, a kultúrájukat, a költőiket, hogy milyen jól és milyen szépen tudtak írni.


–    Milyen volt a start, az újrakezdés Magyarországon?


–    Nagyon-nagyon nehéz, mint mindenkinek, de megkönnyítette az első lépéseket néhány dolog. A Vöröskeresztnél kaptam például nagyon jó asztalt és matracot. Sokat segített, hogy senki nem nézett ránk rossz szemmel. Lehet azért, mert kevesen jöttünk. Akkor az volt a véleményem, hogy ha az itteniek egymást ilyen kedvesen és megértéssel kezelnék, mint engem és a családomat az első időszakban, akkor ez egy százszor jobb hely lenne.


–    Talán az is közrejátszott ebben, hogy a vajdasági magyarokat nem sűrűn emlegették a szocialista időkben. 


–    Úgy tűnt, hogy nem voltunk a köztudatban. Az embereknek a közhelyszerű, általunk nagyon-nagyon nem szeretett szabadkai ócskapiac járt mindig a fejében, ahol farmert és bármit is lehetet venni. Mi nem nagyon jártunk oda, ez az igazság, bocsánat. Tudtuk, hol vannak azok a boltok, ahol farmert lehet kapni. 


–    Otthon, a Vajdaságban milyen most a helyzet?


–    Teljesen hihetetlen dolgok történtek, olyanok is, amilyenekre egyáltalán nem lehetett számítani. Például már eleve nem igaz az, hogy a jobbak jöttek el. Mert ez a pálma tényleg teher alatt nő. És visszaemlékszem, talán most fele annyi magyar van, mint harminc éve, de a művészet, a művelődés magasabb színvonalú lett. Ennél sokkal fontosabb, hogy korábban is okos politikai vezetőink voltak, de most jónéhány olyan, magas színvonalon dolgozó, diplomás  vajdasági magyar  politikus van, aki a többségi nyelvet is anyanyelvi szinten beszéli. Megállják a helyüket, a parlamentben is és a szerb tévében is, bárhol. Igazából a probléma abban van, hogy megtörtént az, ami mindenhol megtörtént, ha jól tudom, Felvidéken is és Erdélyben is, hogy ideológiai sávokon repedezve, osztódással szaporodtak a politikai képviseleteink. Óriási megkönnyebbülést okozva ezzel a többségi nemzetnek. De igazából most úgy látom, hogy az ottani magyarság képviselete nagyon észnél van. Az más kérdés, hogy kinek a patrónusa alatt dolgozik, de mindenesetre színvonalas politikát folytatnak. Ilyen szempontból javult a helyzet inkább. Lehet, hogy csak az történt, ami Lendván vagy Baranyában, hogy már olyan kevesen lettünk, hogy nem vagyunk veszélyesek, ezt nem tudom. 


Otthonról hazamenni eleve furcsa


–    Az újrakezdés után lépésenként raktátok össze a vállalkozást, amiből milliárdos cég lett 30 év alatt. Ha most az identitásodat kellene meghatározni, akkor mit mondanál rá? 


–    Ez most valahogyan egész más. Otthonról hazamenni, az eleve nagyon furcsa. Nagyon kevés embernek adatik meg. Még ahhoz a helyzethez sem hasonlítanám, amit az érez, aki akár ’56-ban, akár bármikor emigrált politikai vagy gazdasági okból. Azokhoz sem hasonlítanám, akik Ausztriában dolgoznak vagy letelepednek. Én megpróbáltam mindjárt idevalósi lenni. Például nem is honosítást kértem, holott így hosszabb lett a folyamat, hanem visszahonosítást. Úgy voltam vele, hogy én biztosan nem mondtam le soha az ezeréves magyar állampolgárságomról, és nem tudok róla, hogy bárki közülünk így tett volna a családban. Ezért én nem kérhetek honosítást, csak visszahonosítást. Kikerestem és működött. Figyelmeztettek, hogy így kicsit később kapok útlevelet. De nem ez volt a cél, hanem tulajdonképpen az, hogy hazajöttem, megjöttem. Otthagytatok, most meg visszajöttem. Igazából megértem, hogy ki lettem téve az autóból, de hazataláltam. És ez a hazatalálás olyan volt, hogy annak minden örömével és bánatával ebbe bele kell illeszkedni. Nem volt kényszer. Megtanultam idevalósi lenni. Biztos rákérdezel, hogy mi a különbség? Nem tudom már. Ha jobban belegondolok, a tudatos életemnek most már a nagyobb részét itt töltöttem el. 64 éves vagyok, 91-ben jöhettem át, jövőre lesz harminc éve. Hova valósi vagyok? És igazából maradjunk inkább a közös dolgoknál. Az volt a legmeghatározóbb élmény, hogy az összmagyar öntudatra való ébredés lehetőségét láttam abban, hogy uniós tagok leszünk. Mert akkor az identitásbeli törésvonalak elmosódnak. Aztán ott pepecseltünk, megvártuk, hogy ne legyünk olyan jó formában, mire bekerülünk az Unióba. Minden baj volt ezzel, de van egy, akár naivnak is mondható álmom. Azt hittem, hogy a magyarok óriási esélye az egyesült Európa, amikor nincsenek határok. A rengeteg hátrányunkat, sérelmünket most végre előnyünkre váltjuk. Nem lesz határ, nem kell megállni, de mi ismerjük amazok nyelvét is, kultúráját is, nekünk, magyaroknak mindenhol van valakink, aki tudja intézni a dolgokat, és tud kereskedni, termelni, dolgozni, üzletelni. 


–    Európa nyugati fele a második világháborúban ébredt rá arra, ha maradnak az ellentétek, akkor annak csak még nagyobb pusztítás lesz a vége.


–    Pont ez az. Hogy ezt nekünk találták ki. Tetszett. Mi lenne, ha nem számítana az sem, hogy ki honnan jött, és az sem, hogy ki maradt ott, mert mindkettő jó nekünk. Az elmúlt évtizedek inkább munkáról szóltak. Most a szomorú évforduló kapcsán jut eszembe az, hogy ha valakit, mint Trianonban megbüntetsz, mert bűnös volt, bűnöket követett el, vagy bűnhődésre késztetsz, az egy dolog. De ha ehhez elindulsz egy lépcsőn, aminek az első foka a megalázás, a második a megbecstelenítés, a harmadik a bosszú, a negyedik a méltóság elvétele, akkor tulajdonképpen sérült embert csinálsz belőle, nem csak ellenfelet. Lehet, hogy ellenséget. És a sérült ellenség veszélyes. Éppen ezért az lenne most a tanulság, hogy nem szabad ennyire megbántani senkit. Nem szabad ennyire kitolni senkivel, mert ez egy nagyon veszélyes táptalaj sok mindenre. Ugyanakkor azt is tudjuk már, hogy a történelmi igazságtalanságok kijavítása sajnos, csak új történelmi igazságtalanság elkövetésével lehetséges. Itt nagyon kell mérlegelni. Szerintem ne veszélyesek legyünk ezután, ez nem tanács, ezt magamnak mondom elsősorban, hanem inkább hasznosak, kulturáltak, érdekesek, jó versenytársak. Én például függönyt árulok.

Savaria Fórum 29. évfolyam 38. szám - 2020.10.16.
tematikus oldalak
legolvasottabbak
Gazdátlan betegek, ellátási zavarok várhatók
Elfogadhatatlan az orvosok és egészségügyi dolgozók számára a jogviszonyról szóló törvény. A kivezénylés, a választási kötelezettség állami- és magánellátás között lehetetlen helyzetbe hozza az orvosokat, a szakdolgozók jelentős részét, és ez által a betegeket is. Megkérdeztük egy orvos véleményét a témáról, aki negyven éve praktizál egy nyugat-magyarországi kórházban.
Operatív törzs: korlátozás nélkül lehet menni vásárolni Ausztriába, hazatérés után azonban karantén jár
Az egy hónapja életbe lépett járványügyi készültségi időszak során 1542 rendőri intézkedésre volt szükség a védelmi intézkedések megszegése miatt - mondta a koronavírus-járvány elleni védekezésért felelős operatív törzs ügyeleti központjának vezetőhelyettese szerdán online sajtótájékoztatón.
Az orvosok többlépcsős béremeléséről döntött a parlament
Az orvosok jelentős mértékű, jövőre induló, többlépcsős béremeléséről döntött kedden az Országgyűlés.
Megduplázzák az orvosok bérét, kivezetik a hálapénzt
Elfogadta a kormány a Magyar Orvosi Kamara (MOK) által előterjesztett, soha korábban nem látott méretű béremelést tartalmazó javaslatot, és a hálapénz kivezetéséről is megállapodás született.
Az ápolók is igazságos béremelést kérnek
További jelentős béremelést kérnek a kormánytól a szakápolók is – írta közleményében a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK).
legfrissebbek
Hátrányos helyzetű, tehetséges gyermekeket támogat az önkormányzat
Szombathely Megyei Jogú Város Közgyűlése a határozatával egyetértett a Szent Márton Esélyegyenlőségi Támogatási Program bevezetésével, ennek a segítségével kíván támogatást nyújtani a tehetséges, szociálisan hátrányos helyzetben lévő gyermekek számára. A támogatni kívánt célcsoport a tehetséges, szociálisan rászorult, általános iskola 5. évfolyamába lépő gyermekek, olvasható a város honlapján.
OVSZ: félszáznál több helyen várnak véradókat országszerte
Országszerte több mint 50 helyszínen szerveznek véradást, a helyszínek és időpontok az ovsz.hu és a veradas.hu oldalon követhetők - közölte az Országos Vérellátó Szolgálat (OVSZ) véradásszervezője csütörtökön az M1 aktuális csatornán.
Szlávik: a maszkhordás az alapvető védekezési eszköz
Jelenleg a távolságtartás és a maszkhordás az alapvető védekezési eszköz a koronavírus-fertőzéssel szemben - mondta a Dél-pesti Centrumkórház Országos Hematológiai és Infektológiai Intézet osztályvezető főorvosa egy online szakmai konferencián csütörtökön.
Gulyás: a kormány célja, hogy ha van vakcina, elsők között vásárolhassunk belőle
A kormány olyan jogi garanciákat igyekszik megteremteni, hogy ha van vakcina a koronavírus ellen, Magyarország elsők között vásárolhasson belőle - közölte a Miniszterelnökséget vezető miniszter csütörtökön Budapesten, a kormányinfón.
FIFA-világranglista: Magyarország öt helyet javítva a 47.
Az októberi két győzelemmel és egy döntetlennel a magyar válogatott öt helyet lépett előre a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) világranglistáján, melyen a csütörtökön közzétett állás szerint a 47.