A gyerekeink ne gyűlöljék egymást!

1965-től mind máig a budapesti Vígszínház tagja. A hetvenes évek második felétől koncertezik. Első nagylemeze, a Kép a tükörben, 1978-ban jelent meg. A huszanhatodik, A vitéz, a kalóz meg a nagymama, 2021-ben.  Ő Magyarország első Mosolyrend Lovagja. Kossuth-díjas. Magyar Szabadságért-díjas. Hazám-díjas. Radnóti Miklós Antirasszista Díjas. 

A tavaly tavasszal Szombathelyen elhunyt Törőcsik Mari alakját idézte meg beszélgetésünk kezdetén: „Még gyerek voltam, ő már játszott. Megszerettem. Amikor mint főiskolás megkaptam a legelső szerepemet a József Attila Színházban, a partnerem Bodrogi Gyuszi lett. A Mariska akkor még a felesége volt. Furcsának éreztem, hogy ő a partnerem párja. Jó kapcsolatba kerültünk. Később, bárhol találkoztunk is, az mindig örömet okozott. Sajnos, csupán egyetlenegy közös színpadi fellépésünk volt, amikoris én nem a legkedvesebb szerepemet játszottam. (Nevet.) Filmben pedig soha nem volt közös jelenetünk. Ezt az óta is sajnálom. Nagyon szerettem.”

Három unoka nagymamájaként arról kérdeztük, mennyiben más nagyszülőnek lenni, mint édesanyának? „Amikor még kicsik, akkor az egészen hihetetlen, fantasztikus élmény („halászjuditosan” kacag). Nagymamaként már sok mindent tud az ember, amit anyaként nem tudhat, hiszen az ő saját élete is kialakulóban van, nincs még készen. A nagyszülők sokkal tapasztaltabbak. És a gyerekekkel rengeteget kell foglalkozni. Tehát néha jól is jön kis segítség a nagymamától, a családtól. De amikor nagyobbak lesznek, elkezdenek kamaszodni, akkor megváltozik a világ. Az ő világuk és a velük való viszony is. Tudni kell őket kicsit elengedni, mint nagymamának. Ők ekkor kezdik kiépíteni a saját életüket. Ebbe nem szabad beleszólni. Maximum akkor, ha észreveszünk valami olyasmit, ha nem arrafelé haladnak a kapcsolataik, amiket még jónak, kívánatosnak találunk. De én még ekkor sem szóltam bele… Úgy gondolom, maximum a gyerekek háta mögött egy fél mondattal lehet csak tanácsot adni. Hogyha igénylik a szüleik. Ha meg nem, akkor sajnos vissza kell húzódni. Ami nem könnyű, nem egyszerű. 

Mi mindig azt szerettük volna a férjemmel (Rózsa János Kossuth-díjas filmrendező, filmproducer; szp), hogy olyan helyekre vigyük el őket, ahová másképp esetleg nem jutnának el, csak velünk. Tizennyolc, tizenhat, tizennégy éves fiúk. Például elutaztunk Velencébe; először a legidősebbet vittük magunkkal. Hármukat egyszerre nem tudtuk volna. Amikor pedig eljött az idő, a másik kettő is velünk jött. Velence különleges helye Európának, azt előbb-utóbb mindenkinek látnia kell, ha megengedi a Jóisten. Vagy ajánlhatunk nekik filmeket, színházba is elvihetjük őket. Bár nálunk a gyerekek mindig kicsit féltek a korai színház- és mozilátogatástól.  Inkább otthon néztek bizonyos videókat. Ezt mi azért nem bántuk, mert angol nyelvű filmek voltak, segítette őket a nyelvtanulásban.”

S az, hogy a nagymama ismert, kedvelt színésznő, s egy ország szeretett Jutka/Judit nénije, mit jelent számukra?

„Az égadta világon semmit. Fogalmuk sincs róla. Már nagyok, és élik a világukat.” (Nevet.)

Miként gondol a jövőjükre, a következő generációk kilátásaira? „Kis félelemmel, némi aggódással. És reménnyel, hogy talán mindenkinek megjön az esze, mindenki megpróbál úgy élni, igyekszik úgy formálni a saját személyiségét (nagyot sóhajt), hogy gondol azokra is, akik utánunk jönnek. Akik szintén jó levegőt szeretnének szívni, tiszta vizet szeretnének kapni, inni. Békében szeretnének élni. A gyűlölködést, azt nem szeretnénk nekik továbbadni! Valamiképpen tűnjön el az ő életükből, s talán még eltűnhet a miénkből is. Bár egyre fogy a remény. Én mégis optimista vagyok.”

Halász Judit soha nem adta fel. Fölépült súlyos betegségekből, 1996-os balesetéből (egy hétig volt kómában). Példa emberként-művészként. „A nekem adott szerepek, a vállalt feladataim segítségével olyan világképet, viselkedésformát szeretnék átadni, amivel sokan egyetértenének, s amit talán át is vennének tőlem. Ha ezt hétköznapi módon kellene kifejeznem, akkor úgy mondanám: a humánus viselkedés. Az emberekkel való jó viszony, a jó kapcsolatok kialakítása. Az egymásra figyelés. A gyerekekkel szemben ez még inkább fontos, mert ha nem figyelünk rájuk, akkor ők az elsők, akik ezt megérzik, és rögtön képesek irányt váltani. Úgyhogy: figyeljünk rájuk!”

Szenkovits Péter
Fotó: Benkő Sándor