A csodák idelent születnek: születésnapi beszélgetés Simonné Pável Judittal

El sem hinnék, mennyire nehéz volt időpontot találni a találkozásra. Jutka néni templomi közösségbe jár, gyakran keresik fel egykori tanítványok, ismerősök, vagy éppen őt hívják egy rendezvényre. Amikor végül leülünk, otthonában süteménnyel kínál, de beszélgetés közben is fel-felpattan, hogy egy-egy régi emléket, fényképet megmutasson. 

– Jutka néni élete nemcsak hosszú, de fordulatos is: ma talán zongorista lenne, ha nem jön közbe a háború, vagy szerzetesnővér, ha 1950-ben nem oszlatják fel a rendeket.

– Az embernek néha nagy lépéseket is meg kell tenni az életében ahhoz, hogy megtalálja önmagát. Édesapám mindig azt akarta, hogy pedagógus legyek, de én eleinte a muzsikának akartam élni. 20 éves voltam, amikor apám meghalt. A munkásságát még nem is nagyon ismertem. A zene érdekelt, és a könyvek rabja voltam. A Zeneakadémián kezdtem, majd apám kívánságára beiratkoztam a Budapesti Közgazdasági Egyetemre. Egy évet becsülettel el is végeztem, de szerencsére a háború megakadályozta, hogy közgazdász legyek. A háború után viszont nem volt semmi a kezemben. S akkor „összeesküdtek” ellenem a fölnőttek, és rábeszéltek, hogy próbáljak meg különbözeti vizsgával belépni a Tanítóképzőbe. Így kerültem Kőszegre, ahol megismertem a domonkos nővéreket, és 4 évet töltöttem köztük. 

– Egy korábbi beszélgetés alkalmával azt mondta: ezt az időt későbbi éveire is kiható, értékes esztendőknek tekinti.

– Hívő családban nőttem föl, de egészen más környezetben. A nővérek tanítottak meg arra, milyen, amikor az ember igazán jó keresztényként próbál élni. Kisebb-nagyobb sikerekkel persze, hiszen mindenki tudja, hogy az ember egész élete küzdelem a jó és a rossz, az igaz és az álságos dolgok között. 

– A domonkos nővérek hozzáállása szerettette meg a pedagóguspályát is?  

Nagy hatással volt rám, ahogy a gyerekekkel bántak, és nagyon megszerettem a tanítást. 23 évig csak éneket tanítottam, előbb a Rákóczi, majd az Úttörő Utcai Általános Iskolában. A férjem biztatására mentem át a 405‐ös Ipari Iskolába történelmet tanítani. A zömében falusi fiúgyermekek nagyon fogékonyak voltak.  Mindent megértettek, amit az ember mondott, még akkor is, ha nem egészen nyíltan mondta… 

– Milyen volt a kapcsolata a múzeummal? Vannak emlékei abból az időből, amikor még az édesapja is gyakorta megfordult itt? 

Annak idején a könyvtár is a múzeumban volt. Apámnak csak egy íróasztala volt a könyvállványok között. Gyakran bejártam hozzá, és szívesen bóklásztam az épületben, a régi emlékek között. Már a történelem szakra jártam, amikor Szentléleky Tihamér biztatott, hogy írjak egy nagyobb összefoglalást a Savaria Múzeum történetéről, így ez lett a szakdolgozatom témája. Nekem az nem is munka volt, hanem gyönyörűség, mert elolvashattam mindent a kezdetektől. Azóta a mai napig otthon érzem magam a múzeumban! 

– Ma is sokfelé megfordul, emberek veszik körül. Mi jelenti mostanában az örömforrást?

– Alapvetően a családom jelenti az örömöt. De kapok feladatokat is, amikben örömömet lelem. És olyan is van, ami még rám vár. Édesapám levelezése egy rendkívüli kincsesbánya. Jelentős művészekkel és tudósokkal tartott kapcsolatot – Koós Károlytól Weöres Sándoron át Gazdag Erzsiig –, a közös munkájukról tanúskodó leveleket jó lenne kiadni. Semmi más érdemem nincs, mint hogy megőriztem a szépet és a jót, az apám gondolkodását és a tőle tanult életbölcsességet, és ezt próbáltam egész életemben továbbadni. 

Fotó: Bonyhádi Zoltán / szombathely.hu