37 éve robbant fel a csernobili atomerőmű reaktora

A poszt szerint: "Az olvadás után a legalsó szintig jutott a kórium láva, amely lassan lefelé folyva keveredett grafittal, betonnal és minden ott lévő más anyaggal. 11 tonnányi 3000 celsius fokos kórium ömlött lefelé az erőmű csövein, magába olvasztva mindent, amihez csak hozzáért.

„Magyar nyelven első ízben Bedő Iván a Magyar Rádió hírszerkesztőségének turnusvezetője, a BBC híre alapján jelentette be a katasztrófát:

„A szovjetunióbeli csernobili atomerőműben baleset történt. A jelentések szerint az egyik reaktor sérült meg és többen megsebesültek. Az illetékesek megkezdték az ukrajnai atomerőműben keletkezett üzemzavar megszüntetését. A károk felszámolására kormánybizottságot hoztak létre. Stockholmban közben bejelentették, hogy Dániától Finnországig észlelték a radioaktív sugárzási szint hirtelen növekedését. Ottani szakértők szerint a radioaktív felhő rövid időn belül eljutott a Skandináv-félsziget fölé.”  - Az első magyarországi híradás a balesetről a Petőfi Rádióban 1986. április 28-án 21 órakor.”

Érdemes a dátumokra odafigyelni: csaknem 2 (azaz két) nap telt el az „Esemény” és magyarországi bejelentése között. Avagy: a tájékoztatás magasiskolája, arról nem is beszélve, hogy legfőbb érték az ember!

A katasztrófáról, áldozatairól számtalan cikk, könyv, film és megemlékezés született már azóta – és minden bizonnyal még fog is, különösen így, az évfordulók táján. Ezért most nem is magáról az „Eseményről” – ahogy akkoriban aposztrofálták – szeretnék írni, inkább egy rendszer tragikus hülyeségéről. És, hogy számunkra mit jelentett Csernobil. Az illúziók végét.

És most egy furcsát állítok: nem a reaktorban történt baleset volt ott és akkor az igazi nagy katasztrófa. Hanem, hogy a beidegződött reflexeknek megfelelően, megpróbálták elhallgatni. Úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Az is legfeljebb egy egészen kicsit. Annyira, hogy nem is látszik… Mint a derék és rokonszenves struccok – akik mellesleg, a legendákkal ellentétben - sosem szokták a fejüket a homokba dugni.

Balesetek bármilyen munkahelyen előfordulhatnak, ezzel nem mondok sok újat. Azzal sem, hogy, ha egy atomerőműben történik az a bizonyos baleset – teljesen mindegy milyen okból -, akkor jóval nagyobb a hézag, mintha mondjuk egy cipészműhelyben.

Azon a napon és az utána következő időkben az egész rendszer vizsgázott. Pocsékul. A nehézkesen működő bürokrácia, a felelősség elkerülése, áthárítása megsokszorozhatta a károk mértékét. Világossá vált. ez így nem mehet tovább. A katasztrófa körüli, utáni intézkedések magukon hordozták a rendszer lényegéből fakadó visszásságokat.

Nem véletlenül mondta Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió akkori első embere:

„Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka. A csernobili katasztrófa valójában igazi fordulópontnak bizonyult: volt egy, a szerencsétlenséget megelőző korszak, és volt egy ettől teljes mértékben eltérő korszak a katasztrófa után.”

Akkoriban a húszas éveim elején jártam, túl a katonai szolgálaton – amely remekül alkalmas volt arra, hogy az ember kiismerje a szocialista rendszer működésének minden agymenését -, de még voltak illúzióim. Mert ugye, az akkori propagandában nap, mint hallhattuk, láthattuk, olvashattuk, hogy nálunk legfőbb érték az ember. Nem úgy, mint a megállíthatatlanul a szakadék felé tántorgó kapitalista Nyugaton.

És ennek a legendának tett be végképp Csernobil. Olyan durván rántotta le a leplet egy hamis, hazugságra épült világról, hogy sokan bele is haltak. A katasztrófába. A következményeibe. Tán még most is vannak, akik az akkori robbanás következményeit nyögik. Jobbulást nekik!

Az olyan rendszer, amelyben magasról tesznek a társadalom többsége fejére, nem állhat fenn sokáig. Az olyan rendszer, melynek vezetői le- és hülyének nézik az embereket, óhatatlanul bukásra van ítélve. Az már csak külön szerencse, avagy Isten ujja, hogy nem húzták túl sokáig, pár éven belül sorra be is dőltek az ún. „szocialista” országok és az egész addigi keleti blokk felbomlott.

De az a betonszarkofág még pár ezer év múlva is ott fog állni, toldozgatása, foltozgatása kései utódaink hálátlan feladata lesz. Mert, kérem, a radioaktív sugárzás…

És a város?

Mikor az embereket kitelepítették, a város, Pripjaty magára maradt. A különféle sugármentesítési kísérletek, műveletek ellenére mindmáig veszedelmes hely. Tán ennek köszönhető, hogy megőrizte a hetvenes-nyolcvanas éveinek szovjet városainak arculatát.

Megfejelve azzal, hogy az akkori – és a posztszovjet - mentalitás mementója is lett. Valamikor 1988 és 1990 között megkezdődött a város módszeres kifosztása, amely a 21. századra sem ért véget. Pedig alig maradt már ott valami. A „sztalkerek” vagy butaságból, vagy, mert csak egyszerűen tényleg nem érdekelte őket a veszély, szorgalmasan dolgoztak.

És látványosság is lett Pripjatyból, ahová időnként televíziós forgatócsoportok látogatnak el, hogy kellőképpen borzongató helyi riportokat tálalhassanak fel a tévénézők vacsorája mellé. Még turisták szervezett látogatásairól is értesülhettünk…

Ez már egy másik kor…

(Fotó: Dodzsem a pripjatyi vidámparkban (2017) / Jorge Franganillo from Barcelona, Spain)