„Mit adtam a világnak?”, morfondírozott Szombathelyen Mucsi Zoltán

A csaknem zsúfolásig megtelt nézőtér jelezte: igen népszerű a Jászai-díjas, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Mottója: „Én a világbékét várom ettől az estétől, és hogy az emberiség jobbá válik. Meg, hogy megoldás születik végre a klímaválságra. De ha ezeknek csak kis része valósul meg a történeteimen keresztül, akkor sem leszek csalódott.”

Ebből még véletlenül se azt a következtetést vonjuk le, hogy túl nagy a mellénye. Nem! Ironikusan – szinte gyermeki pajkossággal – tekint a sorsára, miránk, e világra. Élményeinek közhírré tételével arra is sarkall, nézzünk befelé. Bíbelődjünk saját lét-leltárunkkal. Az se hátrány, ha közben picurkát ki is gúnyoljuk magunkat. Legyintsünk, mosolyogjunk: a csudába is!

Az Abonyban cseperedő, focistaálmokat (délibábot) kergető, vasutasként, postásként bóklászó, helyét kereső-kutató fiatalember többször felvételizett a Színművészeti Főiskolára. Sikertelenül. De mivel a világot jelentő deszkák mágnesként vonzották (részint képzavar, részint: ez az igazság!), segédszínésznek állt Szolnokon. Eleinte statisztaként foglalkoztatták, majd egy-két mondatos szerepek következtek, utóbb már rá építettek előadásokat.

Másfél évtized után szerződött Budapestre. A Bárka Színházban, a Krétakörben fajsúlyos feladatokkal bízták meg. Az országos ismertséget, kedveltséget filmek (Kontroll, Argo, Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten…), televíziós sorozatok (Munkaügyek, Tóth János) hozták meg számára.

A kacskaringókról, a sikerekről, s mindenekfölött a családjáról beszélt. „Mit adtam a világnak?”, morfondírozott. Ránk bízta a választ. Így búcsúzott: „Egy biztos: szeretetet kaptam önöktől!”.

Szenkovits Péter

Fotó: Nagy Jácint