„A bérrendezés minden változás alapja” - interjú a Magyar Orvosi Kamara új elnökével

– Mi vezetett korszakváltáshoz a kamara életében?

– Éger István legnagyobb érdeme, hogy meg tudta őrizni a kamarát akkor is, amikor nem volt kötelező tagság. Utána azonban beleszürkült a munkába. A tagság úgy érezte, hogy az elnökség önálló életet él, nem elég aktív a kapcsolatrendszere, nem elég erőszakos az érdekérvényesítésben. Keletkezett egy vákuum, amiben fel tudott jönni egy új csapat. Fiatal orvosok úgy gondolták, hogy másképp szeretnének élni és dolgozni: egy hálapénz nélküli, hagyományos hierarchiától mentes egészségügyben, jobb körülmények és tisztább szakmai szabályok között. És ezért tenni is hajlandóak. Régebben is volt Éger Istvánnak kihívója, de ekkora támogatói bázis egyetlen ellenjelölt mögött sem állt még.

– Milyennek képzeli el az új kamarát?

– Keményebbek leszünk a tárgyalásokban, a reformok tekintetében pedig támogatóbbak. Nem ellenzéki szerepre készülünk, hanem együttműködünk a kormányzattal. Úgy gondoljuk, hogy a bérrendezés a jobb egészségügy előfeltétele. Szeretnénk elérni, hogy a kezdő orvosok alapfizetése 1 150 000 forintra emelkedjen. Ez a tisztességes bér lehetne a hálapénz és az orvosokra jellemző kiégés szindróma gátja. Vissza tudnánk állítani a hivatás megbecsültségét. Az a cél, hogy az orvosok egy munkahelyről tudják hazavinni azt az összeget, ami a megélhetésükhöz kell. Jelenleg az átlagjövedelem 700 ezer forint körül alakul, amit két-három-négy állásból, rengeteg ügyelettel, sok-sok túlmunkával szednek össze. A kollégák túlhajszoltak, frusztráltak, nem véletlen, hogy az orvostársadalom élettartama alacsonyabb az átlagnál. Nemcsak az orvosnak van joga a pihenéshez, de a betegnek is a pihent orvoshoz, aki kicsit elbeszélget vele, empatikus, és nem több állás között ugrálva, futószalagon fogadja a pácienseket.

– Mikor realizálódhat a béremelés?

– Nem lehet sokáig húzni, mert néhány év múlva nem lesz kinek odaadni. Aki már elment külföldre, ott születtek gyerekei, azt nehezen lehet visszacsábítani. A magánellátásból még talán vissza lehet hívni az orvosokat, ez jelenleg nagyobb elszívó erő, mint a külföld. Most kell a szétesést megakadályozni, most kell a magyar egészségügy orvosmegtartó képességét erősíteni, mert az állami finanszírozású egészségügy megmaradása és hozzáférhetősége a tét. Realisták vagyunk, tudjuk, hogy lezárt költségvetés mellett nincs mozgástér, de ha idén egy apró gesztust és komoly ígértet kapunk, akkor béke van. Lehet például törvényben garantálni, hogy jövőre mi következünk. Azt látom, hogy a kormányzat részéről nincs az a merev elutasítás, mint korábban. Látják, hogy szükség van a változásra, és meghallották az érveinket.

– A béremelés tehát az első lépés. Milyen változásokra van szükség a továbbiakban?

– A bérrendezés önmagában nem oldja meg a problémákat. Megfelelő szakmai perspektívát is adni kell a kollégáknak, megmutatni nekik, hogy ha jól dolgoznak, hová juthatnak el. Hozzá kellene nyúlni a kórházi struktúrához is, mert sok a párhuzamosság, és vannak felesleges intézmények a rendszerben. Kellenek a jól felszerelt, kiváló szakemberekkel dolgozó centrumok, a nagyon jó minőségű járóbeteg-központok és speciális kórházak – ápolási- és rehabilitációs intézmények. Rendezni kell a köz- és a magánellátás viszonyát. Mindkettőre szükség lesz, de az baj, ha a beteg azért kényszerül a magánszektorba, mert az állami egészségügyben nem kapja meg időben az ellátást. Ezt az állami szektor rendbetételével lehetne elérni. A társadalom akkor jár jól, ha a közellátás tudja teljesíteni a feladatát, a magánegészségügy pedig kiegészítő és nem pótló jellegű.