Székelyudvarhelytől Szombathelyig és vissza

Az oktató 1991-ben vetette fel, hogy az erős sporthagyományokkal rendelkező székely városból jöhetnének fiatalok a szombathelyi főiskola testnevelés szakára. Az ötletből 1992-ben lett valóság, a magyar rendszerváltás és romániai forradalom után pár évvel, még jóval a különféle hivatalos programok előtt többen szereztek magyar diplomát a 850 kilométerre fekvő településről. Mindezt úgy, hogy a manapság már természetes, határon átnyúló oktatási együttműködésnek egyetlen eleme sem volt még kidolgozva – de a székelyek megoldották a többszörösen nehezített feladatot, elvégezték a főiskolát.

Az egykori hallgatók sorsa érdekesen alakult, nagyjából ugyanannyian maradtak Magyarországon, mint ahányan hazatértek. Utóbbiak egyike Bartus Attila, a székelyudvarhelyi sportiskola igazgatója elevenítette fel a különleges korszakot. 

–    Több nehézség is akadt, a romániai érettségi jóval később van, így egy év késéssel tudtunk csak jelentkezni. Felvételi pontokat nem tudunk magunkkal vinni az eltérő iskolarendszer miatt, ezért a magyar vizsga eredményét duplázták meg. Annyira új volt, hogy Magyarországon tanulunk, hogy gyakorlatilag mi tapostuk ki az utat a hatóságoknál, ugyanis nem nagyon tudtak mit kezdeni velünk, hogyan kerüljünk be a magyar egészségügyi és nyugdíjrendszerbe. Tartózkodási engedélyt kellett szereznünk, szóval, nem volt egyszerű az indulás. Szociális ösztöndíjat úgy kaphattunk, hogy a szakon a többi árszoruló diák lemondott 50 forintjáról, és az így keletkezett összeget osztották szét közöttünk. A havi 2500 forint pontosan elég volt egy havi szállásra és hétköznapi étkezésre a Szalézi Kollégiumban – a többit nekünk kellett megoldani. Otthon Erdélyben a romániai forradalom után voltunk, igazi átmeneti időszakban, nem lehetett tudni merre fordulnak a dolgok. Az ellátás jobb lett, de be kellett vezetni a jegyrendszert, mert nem hitte el senki, hogy jut mindenkinek elég, így aki hamarabb bejutott a boltba, az felvásárolt mindent.  A román egyetemek akkoriban kezdték kialakítani autonómiájukat, magyar nyelvű oktatás nem volt még. Aki országos ifjúsági sportversenyen az első három hely valamelyikén végzett, az  vizsga nélkül kerülhetett be a bukaresti testnevelési egyetemre. Én gerelyhajításban lettem első, de nem ott akartam „szakmát” tanulni, anyanyelvemen szerettem megszerezni az ismereteket.  Többször jártam a nyolcvanas években Magyarországon, benéztünk iskolákba is, láttam, éreztem, hogy szabadabb a légkör, nincsen akkora elnyomás. Nem is lehetett a két országot összehasonlítani. Ezek után kerültünk ki a kilencvenes évek elején Magyarországra – az első időkben csak néztünk, mint Ádám anyák napján. Úgy éreztük, kaptunk egy lehetőséget, és ezzel élni akartunk, még akkor is, hogy nem voltunk könnyű helyzetben, hiszen sok mindent, a megélhetésünket magunknak kellett előteremteni. A tanulás, a nagyon erős testnevelés szak mellett hétvégenként dolgoztunk, sokféle munkát elvállaltunk.

–    Elfogadtak benneteket? 

–     Az elején nem tudtak hova tenni bennünket, hogyan lehet valaki magyar, ha Romániából jött. Még ma is látjuk, hogy sokan meglepődnek, amikor először járnak Udvarhelyen, nem értik, hogyan lehet az, hogy a határtól ilyen messzire mindenki magyarul beszél. De aztán befogadtak bennünket. Azt tudni kell, a testnevelő szak mindig összetartó közösség volt, itt elsősorban számított, ha valaki keményen teljesített a tanulásban és az edzésben. Nálunk ebben nem volt hiba. Harmadévtől már az atlétikai képzésekbe és besegítettünk, aztán lassan könnyebb lett minden. Amikor végeztem, Gál tanár úr ajánlására felvettek volna az akkor elkészült oladi iskolába, lakást is adtak volna, de én haza akartam menni: megfogadtam, ha megvan „a szakmám”, akkor Udvarhelyen akarok dolgozni benne.  Bennem volt az a gondolat is, mi van, ha mindenki itt marad, aki kijött Magyarországra. Edző akartam lenni az udvarhelyi sportiskolában, hogy kihozhassam a legjobbat a gyerekekből. Akkoriban egy hely üres állás volt ott, azt mondták, azt tartják annak, aki legelőször végez és hazatér – én lettem az.  Nem lehet azt mondani, hogy ez lenne a tipikus: ahogy összeszámoltam a Szombathelyen végzett udvarhelyi testnevelőket, fele-fele arányban jöttek haza és maradtak ott. Kinek, milyen akarata volt, ki hol kapta meg, amit akart. Utánunk már sokan mentek ki, más főiskolákra, egyetemekre is, Udvarhelyen is indult kihelyezett magyar egyetemi oktatás, a határhoz közelebb eső Debrecenben és Szegeden is sokan tanultak, többféle szakon. 

–   Hogyan sikerült honosítani a magyar diplomát otthon?

–   Nem volt egyszerű menet. A román tanárképzés 3 éves, utána van 2 év mesterképzés. Az előbbivel 1-8 osztályig lehet tanítani, a 9-12 osztályhoz már az utóbbi is kell, vagy a romániai testnevelési egyetem oklevele szükséges hozzá. A magyar, négy év alatt szerzett diplomát nem tudta értelmezni a román rendszer, így 3 évesnek ismerte el. Ezért a plusz két évet a iasi egyetem Marosvásárhelyre kihelyezett szakán végeztem el, így hat év tanulással lett meg a szükséges öt évem. De voltak olyanok, akik visszatértek Szombathelyre és ott teljesítették a mesterképzést, amit aztán itthon is elismernek. Azonban a román testnevelő-oktatás jóval gyengébb, mint a magyar. Szombathelyen nagyon komplex és hatalmas mennyiségű ismeretanyagot kaptunk. Ez később jól jött, még akkor is, néha bizony nem értettük, hogy miért kell szőrös, lőtt medvékként részt vennünk Ekler tanárnő ritmikus sportgimnasztika óráin. 

–    A sportiskolát vezeted Székelyudvarhelyen, a közösségi médiában gyakran látni a tanítványaidat különféle versenyeken.

–  Ahogy mondtam, atlétikaedző akartam lenni, és teljesült is.  A sportiskola, mint képzési hely, nagyon régi Romániában, az udvarhelyi tavaly volt ötven éves, Hargita megyében négy ilyen intézmény van, az oktatási rendszer részeként működnek. A gyerekek az anyaiskolákba járnak, délután viszont kötelező számukra az edzés, és folyamatosan versenyeznek a különböző bajnokságokban. Kapcsolatban vagyunk magyarországi, sportági szövetségekkel, most kaptunk például egy teremre való tornászfelszerelést. 

–    Sokat változott az egyetemi oktatás is Romániában, vannak már magyar nyelvű szakok is.

–   Igen, most már sok minden elérhető magyarul. A banki, jogi képzéshez viszont kell románul tudni. Azt hiszem, ez olyan elvárás, amit ahhoz tudnák hasonlítani, hogy furán venné ki magát, ha mondjuk egy minisztériumi megbeszélésére leülünk a többi kollégával, és én nem tudnám románul megszólítani őket. Vannak olyan dolgok, amiket el kell fogadnunk. 

–    Szombathelyre hogyan gondoltok vissza?

–   A többiek nevében is mondhatom, nagyon szép és kemény korszakként. Köszönet illeti az egykori tanárainkat azért, amit tőlünk kaptunk, mindenféle értelemben. 

Török Tibor