km/óra
  2019.11.18., hétfő  •  Jenő napja
Otthonra talált sokak szívében Szombathelyen Antal D. Csaba

Otthonra talált sokak szívében Szombathelyen Antal D. Csaba

Antal D. Csaba (Brassó, 1983) tavaly szerződött a szombathelyi Weöres Sándor Színházhoz. Igaz, tíz évvel korábban jó eséllyel lehetett volna akár teátrumalapító ugyanitt. Merthogy Kisvárdán két szerepben is remekelt 2008 nyarán, a Határon Túli Magyar Színházak XX. Fesztiválján. 

Fajsúlyos szakmai ösztönzésre sem hívta fel akkor telefonon Jordán Tamást. Inkább életszerepet osztott magának: pincérnek szegődött, Casablancára. Pontosítsunk: az ilyen nevű budapesti, Váci utcai vendéglátó egységbe. 


Most éppen Szigligeti Ede– Mohácsi Testvérek Liliomfiának Gyuri pincér szerepére készül; a színpadi díszletben beszélgettünk. 


 – Brillírozó, tüneményes, finom eszközöket használ; ilyen kifejezésekkel illették az akkori (2008-as) honi kritikák a játékát. Részint Cherubin-ját a Figaro házasságában (rendező Anger Zsolt), illetve a Fiú megformálásáért Kiss Csaba Világtalanokjában (rendező Kövesdy István) a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház vendégjátéka után. Felvillant egy budapesti nemzeti színházbeli közös produkció lehetősége is.


– A döntésem, hogy európai körutat teszek, s különböző nagy városokban pincérnek állok, ekkorra már megszületett. Budapest volt az első állomás. Bármekkora megrázó élménnyel, revelációval járt számomra, s hála Isten a nézők számára is legfőképpen a vak fiú megformálása, azt pontosan tudtam, hogy ez a csoda két napig tart. Valójában akkor értettem meg azt a sokat emlegetett mondatot, hogy a színész ne üljön fel se a sikernek, se a kritikának. Mert mindkettő elviszi. Hajnalig mulatunk, de másnap reggel fel kell kelni, és menni kell tovább. Az a kegyetlenség történik, mint egy megrázó halálesettel kapcsolatban. A kettő kvázi ugyanaz. Mert a legborzalmasabb és a legszebb is egyben az életben, hogy megy tovább, megy tovább… Miért is ne szegődtem volna el pincérnek? Bementem a Váci utcában a legelső utamba eső vendéglátóhelyre, s mondtam, hogy szeretném magam kipróbálni. Kérdezte a főnök, mennyire vagyok tapasztalt. Gyerekkorom óta „pincérkedek” otthon, felszolgálni, mosogatni én szoktam a nagyobb rendezvényeken, egyébként nincs tapasztalatom, válaszoltam. Mikor megtudta, hogy öt nyelven beszélek, fölvett. Két hét fizetetlen próbaidő után véglegesített. Hosszú hónapok után aztán haza kellett mennem a szüleimhez – akik akkor költöztek Brassóból Küküllőkeményfalvára – segíteni. A házuk felújításához különféle anyagokat vásároltam Székelyudvarhelyen, ahol összefutottam volt osztálytársammal, Csurulya Csongor rendezővel. Fölvetette, hogy lenne-e kedvem szerepelni a szilveszteri előadásukban. Volt. Elkezdődtek a próbák a Tomcsa Sándor Színházban. Aztán félbemaradtak, mert két másik előadásra készültünk. Ott ragadtam. Kilenc évre. 

- S egyszer csak megszólal a telefonom az éjszaka közepén, éppen kiszálláson/vendégelőadáson voltunk. A vonal végén Bányai Kelemen Barna, egykori csoporttársam, akivel együtt végeztünk a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen 2006-ban. Barni az egyetemi évek óta hangsúlyosan jelen van az életemben. Mondta, hogy a budapesti Katona József Színházba hívják. Húha, Barni, ez nagyszerű! – így én. Ő: keresnek valakit Szombathelyen, érdekel, beajánlhatlak? Én: Jézusom, legalább a reggelt várd meg! Aztán – nehéz volt ugyan, de – döntöttem. Jordán Tamással a budapesti Jégbüfében találkoztunk, ahová gyakran betértem anno, pincérkedés előtt vagy után, magamat megajándékozandó. Csomó apró, ilyen és ehhez hasonló jelzést figyeltem meg, a véletlenek és az egybeesések játékát, amely mind-mind azt igazolja vissza, hogy ott vagyok, ahol most lennem kell. Ma már azt gondolom, hogy nem a lakberendezés, vagy a helyszín, hanem az emberek teremtik meg az otthont, s hála Istennek úgy érzem, nagyon sokak szívében itthon lehetek.  

Szenkovits Péter
Fotó: Nagy Jácint 
 
 

Savaria Fórum 28. évfolyam 25. szám - 2019.11.09.
Savaria Fórum 28. évfolyam 25. szám - 2019.11.09.