Örömünnep, örömtánc: köszöntő Horváth János Gedi születésnapjára

– Amióta ismerlek, pedig annak sok éve már, mindig ugyanolyan derűsnek látlak. Mi a titkod?

– Nincs titok, csak igyekszem a rosszabb dolgokat se mellre szívni, azokból a lehető legjobban kijönni, törekszem arra, hogy ne sértsek meg másokat, és akkor velem is hasonlóan bánnak.

– Tudom, hogy kevésbé aktívan, de még most segíted az Ungaresca munkáját.

– A szenior csoport próbáira rendszeresen bejárok, emellett Győző és Kriszta (Horváth János gyermekei, a táncegyüttes jelenlegei vezetői) is kikérik a véleményemet. Ugyan a lépéseket már nem tudom megmutatni, de szívesen adok tanácsot, és azt többnyire megfogadják a fiatalok.

– Gyermekeid, unokáid viszik tovább a családi hagyományt, elkötelezettek a néptáncmozgalom iránt. Te mikor lettél a rabja?

– A kőszegi gimnáziumban működött egy néptánccsoport, annak a munkájába kapcsolódtam be 1960-ban. Pesovár Ernő, későbbi Kossuth-díjas koreográfus szakmai irányításával dolgoztunk, három év múlva már az asszisztense lettem. Bár korábban intenzíven sportoltam, atletizáltam és bokszedzésre is jártam, de az abbamaradt, mert minden időmet a tánc és a táncos baráti kör kötötte le. Országos díjakat nyertünk, sőt olaszországi turnén is jártunk.

– Az Ungaresca nem sokkal később alakult. Hogyan szerveződött, honnan kapta a nevét?

– A kőszegi csoport fő szervezőjét, Nagy Árpádot kinevezték az akkor átadott Művelődési és Sportház élére, lényegében ekkor – a kőszegiekre építve, majd a szombathelyi főiskolások bevonásával – 1963-ban jött létre az Ungaresca –, bár akkor még máshogy hívták az együttest. A nevet pár évvel később Vásárhelyi Lászlótól kaptuk, aki a Népművelési Intézet táncosztályának munkatársa volt. Egy franciaországi fellépésre készültünk, amikor azt mondta: ti nagyon sok ungaresca dallamot használtok, vegyétek fel ezt a nevet! A zenetörténet a korábbi évszázadokban külföldön ismert magyaros motívumokat nevezi így. Dijonba már ezen a néven utaztunk, és ott, Európa legnagyobb folklórfesztiválján bronzérmet szereztünk.

– Népművelés-könyvtár szakon végeztél a szombathelyi főiskolán, közben az Ungarescában Pesovár Ernő mellett dolgoztál. Tanultál, tanítottál, családot alapítottál…

– Időközben letettem a táncoktatói vizsgákat is. Az első koreográfiámat 1965-ben készítettem Bartók zenéjére. Feleségemet, Katit (H. Nagy Katalin, a Mesebolt Bábszínház alapító igazgatója) is már középiskolásként láttam a keszthelyi Helikoni Ünnepségeken táncolni a színpadon, majd a főiskolán találkoztunk újra, 1966-ban házasodtunk össze. A lányom, Kriszta, és a fiam, Győző, a vőm, a menyem is elvégezte a táncművészeti főiskolát, valamint két unokám is képzett táncoktató – miközben van más felsőfokú végzettségük is. A családot átszövi a néptánc szeretete.

– Fogalmazhatunk úgy, hogy az Ungaresca is egy nagy család?

– Feltétlenül. 1978-ban vettem át az együttes vezetését, amit 2009-ben adtam át Győzőnek. Nem is tudom felidézni, hány táncos fordult meg az elmúlt közel hat évtizedben az együttesben, amelynek már több kisebb csoportja is működik. 1973-tól a kilencvenes évek elejéig közel kétszáz táncosunk vett részt az alapfokú képzésünkön, és szerzett táncoktatói képesítést, továbbá tizennégyen jártak a táncművészeti főiskolára – ahol egyébként jómagam is tanítottam. Számos volt tanítványom maga is vezetett, vezet táncegyüttest vagy oktat különböző iskolákban. Számolgattam azt is, hogy százegynéhány koreográfiát készítettem a majdnem félévszázados pályafutásom alatt.

– Ezekből válogattak a február 29-i születésnapi köszöntőműsorra. Sikerült meglepetést szerezniük?

– A gyerekek titkolóztak, csak az utolsó hetekben buktak le, akkor kiderült számomra, hogy szervezkednek. Én nem szeretem az ünneplést, de nagyon örültem, persze!