Módos Tibor: Sok örömet hozott nekem a tanári pálya

– Másodikos gimnazista voltam, amikor az osztályfőnök azt kérte, írjuk le, hogyan képzeljük el magunkat tíz év múlva. Azt írtam, tanár leszek, mert így mindig fiatalok között lehetek, és én is fiatal maradhatok – mondja Módos Tibor, amikor arra kérem, meséljen a pályaválasztásáról. – Mindig szerettem iskolába járni. A testvérem és unokatestvéreim idősebbek voltak nálam, és borzasztóan irigyeltem őket, hogy ők már mehetnek, én pedig nem. Szerencsére olyan első osztályos tanító nénim volt, aki megszerettette velünk a tanulást. Reál beállítottságúként a matematika-fizika szakpárt választottam, később a technika szakot is elvégeztem.

– Ezek mumus tantárgyak sok diák számára…


– Ha az ember szereti és odaadóan műveli, hivatásként éli meg a szakmáját, az kisugárzik. Amelyik gyerek ezt megérzi, s valamennyire tud vele azonosulni, talán kevésbé tartja mumusnak. Mindig próbáltam meggyőzni a diákjaimat, hogy az általam tanított tárgyak nehezek ugyan, de nem kell tőlük félni. A gyerekek, az osztályok mind különbözőek, nem csak tananyagot tanítunk, mindig kellett valami pluszt adni ahhoz, hogy megtanulják, megkedveljék, amit szeretnék, hogy megtanuljanak. 

– Negyven év alatt sokat változott a tanítás módszertana. Hogyan tudott ezzel lépést tartani?


– Régen a tudás letéteményese az iskola és a könyvtár volt, ma már minden információ elérhető digitálisan, és a gyerekek elsősorban az internetről tájékozódnak. Számunkra is új lehetőségek adódtak a tudás átadására, rengeteget fejlődött a technika. Ugyanakkor szomorúan tapasztalom, hogy ma is szinte ugyanabból a tananyagból érettségiznek a diákok, mint mi ötven évvel ezelőtt, ami óriási hiba. Meg kellene találni azokat a kompetenciák fejlesztéséhez, a hatékony oktatáshoz szükséges eszközöket, lehetőségeket, amelyek a korszerű, 21. századi gondolkodáshoz idomulnak, és a gyerekek is tudnak azonosulni vele. Sürgősen meg kellene változtatni a tananyagtartalmat, és szakmódszertani megújulásra lenne szükség. Bízom benne, hogy az új Nemzeti Alaptanterv modernebb megközelítést kínál majd.

– Egy év híján teljes pályáját a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban töltötte. Miként kötődik az intézményhez?


– A Táncsics Kollégiumban kezdtem dolgozni nevelőtanárként, és rá egy évre kerültem helyettesítőnek a Kanizsaiba, ami akkor óriási lehetőség volt. Vágytam rá, hogy matematikát és fizikát taníthassak olyan gyerekeknek, akik erre fogékonyak. Később kineveztek technika-számítástechnika szakfelügyelővé, amikor számítástechnikáról még szinte nem is hallottunk. Ez az időszak meghatározta a pályámat: egyszerre voltam egyetemista, tanár, osztályfőnök, szakfelügyelő – változatos, sokrétű, izgalmas és inspiráló korszakra emlékezem. A 80-as években csodálatos tanárszemélyiségek között kezdtem dolgozni, akik remekül bántak a gyerekekkel, lehetett tanulni tőlük, segítették a kezdő pedagógusokat. Amikor 1998-ban igazgató lettem, ebből a generációból sokan dolgoztak még.  

– Vezetőként mi volt a hitvallása?

– Egyetlen szó: együtt. Együtt a tanári karral, a szülőkkel, a diákokkal – ez a legfontosabb. Mert egyedül egy igazgató semmit sem tud megoldani. A „kanizsais” légkör mindig családias, demokratikus volt, éreztük a tanulók, a szülők problémáit, és remélhetőleg ők is ebben a szellemben tekintettek az iskolára.  Több kollégám volt, akik anno a Kanizsaiban végeztek, és a tanítványaim voltak. A negyven egynéhány fős tanári kar fele most is „kanizsais” öregdiák.


– Hogyan vesz részt most a gimnázium életében?

– Már nem vagyok igazgató, de még nyugdíjas sem. A vezetői munka megterhelő, eljött az idő, amikor hozzá kell szokni, hogy kisebb lendülettel dolgozzak. Ez a két év jó lehetőség, hogy rákészüljek egy nyugodtabb időszakra. Elmondhatom, hogy a tanári pálya minden szegletében játszottam, és ez a hivatás sok érdekességet, örömet hozott nekem.
 

Krizsán Zsuzsanna
Fotó: Nagy Jácint