Megemlékezés: 77 éve történt a doni katasztrófa

Verőfényes napsütésben gyülekeztek az emlékezők a Martineum udvarán a Szombathelyi Önkormányzat, a Recski Szövetség Nyugat-dunántúli Szervezete és a Szombathelyi Egyházmegye által szervezett tiszteletadáson. A Himnusz hangjaira felvonták az országzászlót, majd elhangzott Pilinszky János Apokrif című verse.

Dr. Nemény András polgármester emlékbeszédében felidézte személyes emlékeit: nagyapja megjárta a Don-kanyart, az ott átélt borzalmakról sokat mesélt az unokáinak.

 Beszélt a megélt rémületről, amit akkor éreztek, amikor ráébredtek, hogy csapdába kerültek. Mesélt a német katonák gyúnyos mosolyáról, amikor nem vették fel őket a teherautókra. Mesélt a borzasztó hazaútról, amikor sokáig vitték sebesült társukat, de egy ponton túl nem bírták tovább. Mesélt egy halott katona táskájában talált félig üres konzervről, ami napokig az egyetlen étele volt, és mesélt arról az elképesztő, csontig ható hidegről, amit szerencsére mi képtelenek vagyunk átérezni.

– Hősök és áldozatok voltak egyszerre – mondta a polgármester. – Mikor besorozták őket, tudták, akár az életüket is adják a hazáért úgy, ahogy ezt csak a hősök teszik. És áldozatok is voltak. Egy, az ember legrosszabb természetét megmutató korban, rossz döntéseknek kiszolgáltatva, valódi esély nélkül, halálra és dicstelenségre ítélve. 
– Persze vannak felelősök. Aki bármilyen politikai szándéktól vezérelve, ártatlan embereket -– honfitársait és más országban élőket – feláldozva akarja elérni a célját, az felelős – hangzott el dr. Nemény András beszédében.  

A jelenlévők – túlélők, rokonaik, a város és a megye vezetői, diákok, tanárok – egy szál fehér rózsát és mécsest helyeztek el a keresztnél. Az ünnepség a Kálvária templomban folytatódott, ahol Kövér István, a Recski Szövetség Regionális Szervezetének elnöke és Majthényi László, a Vas Megyei Közgyűlés elnöke idézte fel a 77 évvel ezelőtti történéseket. 33 ezer vasi fiatalember ment a Donhoz, akik közül már az első nap nyolcan hősi halált haltak. Ezt követően Székely János megyéspüspök celebrált szentmisét.

Dr. Nemény András ünnepi beszéde.

 

Tisztelt Emlékezők!

Időben távoli történelmi események és a ma valósága között egyre nehezebb valódi kapcsolatot találni, tartani. Valódi alatt olyan kapcsolatot értek, amelyik nemcsak szavakban jelenik meg, hanem igazi érzetben vagy még inkább érzésben.

Főleg akkor nehéz ez a kapcsolatteremtés, ha olyan, emberi ésszel nehezen felfogható történésre gondolunk vissza, mint amit 77 évvel ezelőtt megéltek a Don-kanyarnál szombathelyi fiatalemberek, magyar fiatalemberek, emberek.

Nekem talán egy kicsit könnyebb az átélés, mert az egyikük, aki ott volt, a nagyapám volt, édesanyám édesapja. S bár már több mint két évtizede nincs köztünk, volt ideje sokat mesélni, hogy ő hogyan élte meg ezt a tragikus időszakot. 

Mesélt a megélt rémületről, amit akkor éreztek, amikor ráébredtek, hogy csapdába kerültek; mesélt a német katonák gúnyos mosolyáról, amikor nem vették fel őket a teherautókra; mesélt a borzasztó hazaútról, ahol sokáig vitték egyik sebesült társukat, de egy ponton túl nem bírták tovább... Mesélt egy halott katona táskájában talált félig üres konzervről, ami napokig az egyetlen étele volt, és mesélt arról az elképesztő, csontig ható hidegről, amit mi szerencsére képtelenek vagyunk átérezni.

Aztán arról is sokat hallottam, hogy rengeteg viszontagság után, már majdnem hazaérve, hogyan esett orosz hadifogságba, majd hogyan szökött ki a Szibériába tartó sorból, egy erdőbe befutva ötödmagával, géppuskalövések közepette. És az a pillanat is megjelenik lelki szemeim előtt, amikor több év után végre hazatért, és sírva megölelte édesanyját.
Azt is sokszor hallottam Tőle, hogy az új rendszer nem várta őket vissza, hogy afféle megtűrt emberek voltak, akikről még beszélni sem szabadott. 
De neki legalább megadatott, hogy elmesélje a történetét az unokájának. 

Több mint 33000 Vas megyei, szombathelyi családnak csak az értelmetlen veszteség érzése maradt, és a bizonytalanság, hogy valahol a távolban nyugszik egy szeretett fiú, testvér, esetleg édesapa.

Hősök ők vagy áldozatok? Ezt a kérdést szokták a leggyakrabban feltenni.
Nem kell választani. Mindkettő igaz lehet egyszerre. 

Nem készültek hősnek. Élni akartak, épségben hazajutni, családot alapítani és semmiképpen sem idegen földön maradni örökre. De amikor besorozták őket, tudták, hogy akár életüket is adják. Ők úgy hitték, a hazáért. Úgy, ahogy ezt csak a hősök teszik.

És áldozatok is voltak. Egy, az ember legrosszabb természetét megmutató korban, rossz döntéseknek kiszolgáltatva, valódi esély nélkül, halálra és dicstelenségre ítélve. 
Persze vannak felelősök. Aki bármilyen politikai szándéktól vezérelve, ártatlan embereket -– honfitársait és más országban élőket -– feláldozva akarja elérni a célját, az felelős. 
És az is felelős, aki később a megértés és a segítés helyett eltaszítja, kiközösíti sokat szenvedett honfitársait, és még emlékezni sem hagyja a gyászoló családokat.
77 év elteltével már a felelősök sem élnek. Csak a tanulság és az emlékezés maradt.

Tanulságul hangozzék el két idézet:

„A gyűlölet már rengeteg problémát okozott a világban, de még egyet sem oldott meg.” (Maya Angelou)

„Siker és fölény akarása: innen fakad a történelem minden csapása.” (Weöres Sándor)

Európa a háború után választott. Együttműködésre vagyunk ítélve. Együttműködésre, hogy szélsőséges eszmék ne fordíthassák egymással szembe az itt élő népeket. Ne szenvedjenek, ne haljanak meg ártatlanok hazug szavakat követve. Mert mindegy, hogy magyar, orosz, ukrán, német, szerb vagy olasz az áldozat, az édesanyák ugyanúgy sikítanak, ha meghallják a halálhírt.

Megemlékezéseken gyakran használják azt a szófordulatot, hogy haláluk nem volt hiábavaló. A Don-kanyar halottaira ezt nem mondhatjuk. Haláluk értelmetlen és tragikus volt. 
Talán éppen ezért kell még jobban fenntartani az emléküket az évfordulókon és a mindennapokban. 

Mert nem kell hozzá évforduló és emlékező beszéd. Elég lehet csupán annyi, hogy amikor nagy hidegben sétálunk, jusson eszünkbe, hogy ez semmi ahhoz képest, amit az orosz télben minden nap megéltek elődeink. Amikor pedig jelentősnek látszó problémákkal küzdünk, lássuk, hogy ezek eltörpülnek ahhoz képest, amivel 1943 januárjában több mint százezer magyar fiatalember szembesült. 

Emlékezzünk és tanuljunk!