Marosán György élvonalba vezette az SZKKA-t

– Battonyáról Szombathelyre – néhány kitérővel. Hogyan indult az edzői pályafutásod?

– Makón jártam középiskolába, ott kéziztem, de 17 évesen lesérültem. Az akkori női klub vezetője, György Ferenc azonban a szárnya alá vett, elkezdtem megtanulni az edzői hivatást, és néhány hónap múlva már ott ültem mellette a kispadon, mint kvázi másodedző.

– Miért a hölgyekkel kezdtél dolgozni? Az első pillanattól egyértelmű volt?

– Igen, noha később volt megkeresésem férfi csapattól is, úgy hozta az élet, hogy női együtteseket edzettem eddig. Persze, vannak sztereotípiák, és igen, láttunk elveszített BL-döntőt, olimpiai finálét is nyolc pluszból, de azt gondolom, lehet kezelni a helyzetet. Többnyire kiváló emberekkel dolgoztam együtt.

– Ráadásul tán Szombathelyen fordult veled először, hogy nem volt nálad idősebb játékosod…

– Ez így van. Korábban furcsa volt, hogy az öltözőben rutinos hölgyeknek kellett kiosztanom a feladatokat, de ami kiderült: nem az életkor számít. Ha te valamiben tudsz többet adni, legyen szó akár motivációról, technikai, vagy fizikai képességekről, akkor elfogadnak.

– Ha már szóba hoztad az állóképességet: azt hallani, hogy legendásan kemény tréningeket tartasz…

– Mi tagadás, igen, hiszek a munkában. Rendre megelőz a hírem, így Szombathelyen is azzal fogadtak nevetve a lányok, hogy egy plusz pár futócipőt beszereztek, mondván, egy úgy sem lesz elég… Lehet, hogy keménynek tűnök, és nem is bontanak pezsgőt minden tréning után a játékosaim, viszont azt a hitet, amelyet az elvégzett meló ad nekik éles helyzetben, azt honorálják. A hétköznapokban alaposan ki kell mozdulni a komfortzónából, és akkor a lehető leg­jobban fogunk reagálni a stresszhelyzetekben. Ha ez működik, nyerő típusú vagy.

– Mikor hitted el, hogy összejöhet a hőn áhított aranyérem?

– Két hete szombaton… A tavaszi rajtot jól kaptuk el, és amit láttam, a lányok mindenáron való győzni akarása. Persze, akadtak hullámvölgyek nálam is… Az őszi Győr II. csapata elleni mérkőzésre készültünk, kidőlt egy alapemberem. A meccs előtt, mint mindig, félrevonultam. Ekkor bejött hozzám Pődör Zoltán, az egyesület elnöke, s megkérdezte, hogy aggódok-e. Majd meg sem várta a választ, csak annyit mondott: „Ne izgulj, te vagy a legjobb!” – ezt a mondatot soha nem felejtem el. Ez az a bizalom, aminek köszönhetően alkotni tudtam. Hittünk magunkban és a feljutásban.

– Neked ebben már rutinod van, hiszen harmadik csapattal jutsz fel az élvonalba…

– Igen, Szegeden és Kecskeméten is összejött az osztályváltás, de mindhárom alkalommal más volt a helyzet. Itt, Szombathelyen abszolút pozitív értelemben véve speciális közösségbe érkeztem. Itt nem csak üres lózung volt a fiatalokra való csapatépítés. Négyszáz gyermek „áll mögöttünk”, ami fantasztikus, példaértékű. A bajnokság hajrájában több serdülő játékos is szerepet kapott a nagycsapatban, ezzel is azt próbáltuk nyomatékosítani, hogy igen is lehet az utánpótlásra építkezni.

– De elég lesz-e a saját bázis az NB/I-es tagsághoz?

– Erősítenünk kell, ez természetes, és a mi fiatal játékosainknak is jót tesz, ha rutinos spílerekkel együtt kézizhetnek. Hiszek a bennmaradásban. Annyi pluszt kaptam az SZKKA közösségétől és a várostól, hogy egy pillanatig nem volt kérdés számomra, hogy maradok.

»Krilov István

Fotó: Nagy Jácint