Márkus Emília: szupersztár Savariából

A malom pusztulását követően vándorkereskedőnek csapott fel az édesapja. Emília az első három elemit Szombathelyen végezte, majd atyja halála után Budapestre került a család. A tekintélyes nagybácsi, Horváth Boldizsár (1822-1898) politikus, jogtudós, igazságügyi miniszter (1867-től négy évig töltötte be e posztot) házában leltek otthonra. Mindezt a róla most megjelent legfrissebb kiadványból is megtudhatjuk, melynek írója és szerkesztője Barcsi Istvánné Márkus Mária. Címe: Márkus Emília élete és színészi pályája. 

Emíliát, aki kisgyerekként dédelgette magában színészi ambícióit, tizenkét évesen tanácsolták el (finoman szólva) a zárdából. Végül bácsikája és testvérbátyja, Márkus István (1847-1880, újságíró, politikus) áldását adta rá: üsse kavics, felvételizzen a Színészeti Tanodába! Tizennégy (!) éves volt ekkor. „Nagyon jelentéktelen alakocska lehettem térdig érő fekete ruhácskámban…” Három költeményt adott elő. Az egyikbe belesült. És mégis: fölvették „tarisznyásnak”! (Így nevezték a növendékeket.) Tizenöt évesen esett át a tűzkeresztségen, a Várszínházban. Adél szerepét beugrással vette át Dumas Alfonz úr című vígjátékában. „Büszke lehet a legelső és egyben egyik legnagyobb sikerére”, idézte Szász Károlyt Márkus Emília című könyvében Cenner Mihály. Amiként a Wikipédia beszámol róla, ekkor kapta a „szőke csoda” becenevet. Nagy jövőt jósoltak „a bájos, napsugaras fiatal színpadi jelenségnek”. 1877 márciusában szerződtette a Nemzeti Színházhoz Szigligeti Ede. Októberben (utolsó éves tanodásként) már a Rómeó és Júlia hősnője. A Pesti Naplóban Farkas Imre méltatja: „Már első megjelenésekor kitört a taps. Az erkélyjelenetet a fiatalság bájával, nemes egyszerűséggel játszotta… A közönség minden jelenet után kitapsolta, a zenekarból virágcsokrot, a páholyokból két koszorút dobtak lábai elé”.

Amiként Barcsi Istvánné Márkus Mária tanulmányában idézi: „Az első siker után még szorgalmasabban tanult és dolgozott, leszokott a hadarásról. A vasi tájszólást – amit a színikritikusok is felróttak – fokozatosan levetkőzte, és egyik legszebben beszélő színésznő lett”.  

Ő volt az első Tünde (Vörösmarty Csongor és Tünde, 1879), az első Hippia Madách Az ember tragédiájában (1883). „Tizenhét Shakespeare-mű tizenkilenc szerepét játszotta… Dumas Kaméliás hölgyének címszerepét harmincegy éven át 131-szer alakította.” Bécsben is sikert aratott vele. Ambrus Zoltán: „…mikor Armand-tól elbúcsúzik, a lelkesedésnek olyan hosszan tartó riadalma hangzott fel, aminőt a színháznak csak ünnepnapjain lehet hallani”. „Egykori vélemények szerint a magyar színésznő ebben a szerepben világhírű pályatársaival egyenrangú alakítást nyújtott.” (Forrás: Magyar Színháztörténet 1873-1920, főszerkesztő Székely György.) S bizony lehetett összehasonlítási alapja a honi publikumnak, merthogy Budapesten ugyanebben a szerepben vendégként föllépett két vitathatatlan világhíresség is, a francia Sarah Bernhardt és az olasz Eleonora Duse is. Vélemény az 1910-es évekből: „A Nemzeti Színház első számú és vitathatatlanul vezető művésze Márkus Emília maradt”. Ady Endrének nem volt a szíve csücske: „érzelmes, szép, zengő és tetsző”, Kosztolányi Dezsőnek annál inkább, „az új és a stilizált romantika” egyik meghonosítójának tartotta.  S bár egy villanykörte robbanása okozta tűzben valóban megsemmisültek az első magyar némafilm („A táncz”, 1901) felvételei, de közadakozásból és a közreműködők – köztük az egyik főszerepet megformáló Márkus Emíliának a jóvoltából – mégiscsak sikerült bemutatni a tervezett időpontban. Nyolcvanhat évesen, 1946-ban lépett utoljára a deszkákra színdarabban, „hírnevéhez méltóan”. 1947 tavaszán a Vígszínházban Ady-verseket szavalt. Halála előtt egy évvel a rádióban mondott verset. Szülővárosában öt turnén tucatszor lépett föl, mindahányszor boldogan ünnepelték földijei.   

Szenkovits Péter  

Képaláírás: Márkus Emília 1902-ben Giovannaként, a Nemzeti Színházban