Kiss Mari: mindent megért, hogy itt lehettem

Névjegy: Kiss Mari Jászai-díjas, Ezüst Hugo-díjas színésznő
Fontos fogalmai: tökéletességre, harmóniára törekvés; legyen az embernek tartása
Példa: Latinovits Zoltán versmondása
Sport: „Kifutom, kiúszom magamból a rosszat”
Öröm: „Természetesen intelligens, tiszta lelkű, életszerető, nagybetűs Emberekkel találkoztam Szombathelyen, azzal együtt, hogy mindenkinek megvan a saját maga gondja-baja”
 

Voltak, akik elutaztak értem ide, hogy megnézzenek 
 

- A Weöres Sándor Színház egyik alapítója-oszlopa. Tizenegy év után köszön el Szombathelytől. Vérzik a szívünk.
 

- Nem volt könnyű döntés. Hosszú, álmatlan éjszakáim voltak. Nagyon szeretem a hivatásomat, úgy gondolom, alkalmas is vagyok erre a pályára. Komoly üresjárataim voltak ebben az évben. És ez engem nem tett boldoggá. A színész akkor színész, ha dolgozik, Ha nem dogozik, semminek érzi magát. Úgy éreztem, ez erős jel afelé, hogy meg kell mozdulnom. Nincs bennem semmi negatív érzés, a színház működik, remek kollégáim vannak. Elbűvölő a város. Óriási szeretetet kapok. A tenyerén hordoz Szombathely. Most meg, hogy tudják, elmegyek, megállítanak a városban, megsimogatnak. Valaki elsírta magát. Így nekem is nagyon nehéz. Az utca embere, a nézőim sokasága szembesített azzal, sétálás és beszélgetés közben, hogy nem látnak mostanában. Illetve láttak, de ők nem szerették, hogy azt játszom. Amit egyébként jópofa ujjgyakorlatnak tartottam. Ez elgondolkodtatott, anélkül, hogy bárkiről bármi rosszat gondolnék. Sohasem futamodtam meg a nehézségek elől. Mielőtt Szombathelyre jöttem, Budapesten főszerepeket játszottam, sikerem volt, szerettek. De annyira vágytam mást, drámát is játszani, találkozni azokkal a rendezőkkel, akikkel itt dolgozhattam, amiért örökké hálás leszek a Weöres Sándor Színháznak. S hogy tagja lehettem ennek a csapatnak, részt vehettem abban, hogy egy színház elindult. Fantasztikus darabok voltak, nagyszerű rendezőkkel, Jeles Andrással, Valló Péterrel, Mohácsi Jánossal, Alföldi Róberttel, Zsótér Sándorral, Béres Attilával dolgozhattam.

Én a csodát kaptam meg itt
 

- Én a csodát kaptam meg itt. Soha nem felejtem el, amikor a születésnapomra begördült a színpadra egy torta, a nézők fölálltak. Felejthetetlen pillanat volt. Mindent megért, hogy itt lehettem. Mindennek ellenére mégis úgy éreztem ebben a tizenegyedik évben, hogy vagy most, vagy soha! Meg kell mozdítanom, emelnem önmagamat. Vagy itt maradok, persze, nagyon udvarias lenne velem a színház, hiszen tettem érte, itt úgy „elfátyolosodhatnék”, de nekem igenis lépnem kell. Nyilván mindannyian a tökéletességre vágyunk, sőt, azon túlra törekszünk. És ezért is érlelődött meg bennem, hogy most elmegyek. Mert ha nem tudok az embereknek valami egészet, vagy azon túlit megfogalmazni, megmutatni, vagy adni, akkor csalódni fognak bennem. Ezt nem szeretném megélni. Nem lehet, hogy a szemükben ne maradjak meg úgy, amilyennek ők láttak, amilyennek látni vágytak. Ezért döntöttem így.

– Hogyan tovább?

- A nyáron Alföldi Robival - akit igen tehetséges, nagyszerű rendezőnek tartok, remek vele dolgozni - kezdem el próbálni a Baby Jane-t a budapesti Hatszín Teátrumban. A legjobb pillanatban nyújtotta a kezét. Nem azért megyek el, mert hívott, éppen fordítva történt. Egy nappal az itteni döntésem után hívott föl azzal, hogy gyere! A sors és a Jóisten… De Szombathelyen mindenki tudja, ha bármikor szükség lesz rám, s hívnak, azonnal jövök.

Szenkovits Péter
Fotó: Stekovics Gáspár