Pici párizsi lány: Osztrigás Mici - rólunk, nekünk szól

A Párizsban 1899-ben debütáló darab eredeti címe A hölgy a Maximból, ami később Osztrigás Micire változott.  Hamvai Kornél fordításában: Kis hölgy a Maximból. A budapesti Vígszínházunkban ugyancsak a XIX. század utolsó évében (ősszel) került színre Delli Emmával, majd Varsányi Irénnel a címszerepben. (Hamar elérte a százas szériát.) A kortársai gyengéit ismerő, őket kifigurázni képes, a jellemtelenségeikre rámutatni, rájátszani tudó sztár sanzonett szerepébe belebújt Ruttkai Éva, Galambos Erzsi, Hernádi Judit. Most a WSSZ-ben Gonda Kata kapta ajándékba, avagy: bennünket ajándékoz(hat)ott meg temperamentumos, szárnyaló, de mindvégig a realitások talaján maradó Mignonne-nal (itt így hívják a Maxim bártáncosnőjét). 

Hogy milyen személyiség, arról hajdani Osztrigás vezetéknevének eredete rávilágít. Kétszázötven millió(!) éve létezik bolygónkon osztriga. A puhatestűek törzsébe tartozik, a héjasok altörzsébe, a kagylók osztályába, a fonálkopoltyúsok rendjébe. Fontos az ökológiai szerepe. Sok élőlény zsákmánya. Héja kemény, ellenálló. Éti és gyöngyosztrigát ismerünk.  (Forrás: Wikipédia) 

A mi „osztrigás” Mignonne-unk különleges „csemege”.  Sérülékeny, ezért ölt/növeszt páncélt. Útközben be-bepiszkolódik, ám belső tisztaságát őrzi, küldetését – tűzön-vízen át, csak azért is – teljesíti. Sugallja: nem vegetálni érkeztünk e golyóbisra, de igazgyöngyöt kiizzadni/teremteni. Szerelemmel szeretni. 

Gonda Kata úgy káprázatos Mignonne/Mici, ahogy van. A(z addig) mintaházasságban élő párizsi orvos professzor ágyában ébred. Orosz Róbert elragadó. Beviharzik egyenesen Afrikából a tábornok/nagybácsi, Szabó Tibor. Ő is fergeteges. Betoppan a hervatag hitves, Németh Judit, aki szintúgy elementáris. A barát/orvoskolléga nem győzi kapkodni a fejét. Szerémi Zoltán ugyancsak remek, mint mindig. 

Berobban a félreértések, a helyzetkomikumok cunamija. Nincs megállás. A mi jó Mignonne-unk, a professzor-feleség bőrébe bújva, hülyét csinál a vidéki kastély sznobjaiból. Kilúgozza az agyukat párizsi propagandával. „A szó veszélyes fegyver / és van, aki fegyvertelen.” (Bródy János/Illés együttes, 1972) Mi ne tudnánk?   

Úgymond mellékszálként ott van például a professzor altatómasinája. Kimenekít a valóságból. Álmod(oz)ni csak-csak szabad. De előbb-utóbb azért mégis föl kellene ébredni! A feleség bálványimádása pedig az elbutítás, az elbutulás hátborzongató szimbóluma. Te jó ég!

Nem mellékesen: „izmosodnak” az ember és ember közötti kerítések/falak. Az utcaseprő, Avass Attila pazar sűrítményt ad, legföljebb holtrészegen tekinti lényfélének a magát felsőbbrendűnek valló polgár(ság). A szállítók szintén levegőnek nézendők, alantasnak számító földönfutók. Kaszt(osodás) a lelke mindennek. 

Egyébiránt zseniálisak Feydeau/Hajnal Kornél/Réthly meg az egész Társulat telibe találó mondatcsavarásai, szósorozatai, rímcsattogtatásai. 

Olyan kis „semmiség” a Kis hölgy a Maximból. Kacarászunk (ha egyáltalán képesek vagyunk még rá), miközben meg-megkeseredik a szájízünk. Ideje lenne tiszta vizet önteni, ha ugyan még nem késő, az óceánokba. S nem csak az osztrigákért.  

Szenkovits Péter
Fotó: Nagy Jácint