Jordán Tamás mindig szombathelyi marad

„Amikor 2011-ben, a Hemo-ból Weöres Sándor Színházzá átalakított épület galériáján nyílt kiállításon a város színházi múltját idéző plakátokat nézegettem, egyszer csak az egyik előtt földbe gyökerezett a lábam. Az Universitas Együttes 1969-es sportházi vendégjátékáról tudósított. Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány, rendező Fodor Tamás; Pofa Jenő Jordán Tamás. Ezt teljesen elfelejtettem”, eleveníti fel az alapító teátrumigazgató. „Utána, mint kaposvári színészek jártunk tájba Szombathelyre, a sportházba. Később az MMIK-ban szervezte az előadásokat eleinte Horváth György (s tegyük hozzá: meg Páncél Ágota – szp), majd Czenki Zsuzsa. Négyszáz férőhelyes nézőtér és bérletes közönség volt. Csak kihalásos úton lehetett bekerülni. Tehát én néhányszor, mint színész működtem ott.  S megállapítottam, akárcsak valamennyi fellépő kollégám, hogy hihetetlenül jó a közönség. Mindig az ország legjobb előadásait hívták meg. Volt összehasonlítási alapja az igazán színházértő nézőknek. Azt szoktam volt mondani, hogy színházi ízlésben, igényben olyan volt ez a közönség, mint a budapesti Katona József vagy a mai Örkény István Színházé. Ezek voltak az élményeim a kilencvenes években. Majd amikor felelevenítették a Savaria Történelmi Karnevált, Duró Győző szorgalmazta, hogy legyen színielőadás is. Én 2001 óta minden nyáron vagy játszom, vagy rendezek a karneváli színházban. Tehát a szorosabb ismeretségem, összeköttetésem a várossal az óta tart. Utóbb mindig a 2002-ben átadott Hotel Park Pelikánban laktam, ahol három hetet töltöttem el. Sok emberrel megismerkedtem, és megtapasztaltam azt, hogy mekkora a vágy az itt élőkben, a potenciális nézőkben, hogy legyen színház. 2003-tól ott volt nekem a Nemzeti Színház, de közben vagy Szombathelyen, vagy Kőszegen, vagy is-is, csináltam valamit. Tehát nekem akkortájt már Szombathely lelkileg is karnyújtásnyira volt. S amikor 2006-ban – bár már előtte is – beszélgettünk dr. Ipkovich György polgármesterrel, tulajdonképpen több mint egy évvel a nemzeti színházi igazgatói mandátumom lejárta előtt, ami 2007. december 31-ig szólt, abban maradtunk: ha ő nyer a 2006-os őszi önkormányzati választásokon és polgármester marad, akkor én megígérem, nem pályázom tovább a Nemzetiben, hanem ide jövök.  Ez nagyjából így is történt. Ipkovich annyira korrekt volt, hogy kérésemre – a választási kampányban – nem használta fel ezt az információt, hogy én itt színházat csinálnék, pedig ez nem akármilyen kampányfogás lehetett volna. Én sem mondtam el a Nemzeti társulatának, csak később árultam el, milyen terveim vannak. Utána aztán úgy ment minden – hát, majdnem minden –, mint a karikacsapás. (De mivel senki sem tudja, hogy megy a karikacsapás, nyugodtan lehet használni ezt a kifejezést.) 

S hogy melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok a WSSZ igazgatói időszakomból? A legelső a színházalapítást megelőző közgyűlés, ami 2007. szeptember 27-én volt. Legyen-e színház vagy ne legyen? Bizonyára tudvalévő, hogy nem minden képviselő akarta a színházat. Javarészt Ipkovich György gyújtó hatású, lelkesítő beszédének – meg a politikai pragmatizmusnak – köszönhetően voksoltak végül is egységesen a színház mellett a képviselők. Örömteli dolog elindítani, elkezdeni egy színházat úgy, hogy mögötte egységes a politikai akarat. Boldog voltam akkor is, amikor – a szakmában mindenfelé megfordulva – azt mondták nekem, hogy ’a színházad kezd hasonlítani a volt legendás kaposvárihoz, vagy majdnem olyan’. S igen-igen sokat kaptunk a közönségünktől, amely annyira kiállt mellettünk. Ennek volt ékes példája az a bizonyos tüntetés 2017 márciusában. Megrendítő élmény volt. A megható és örömtelinek mondható kiállás mellettem. Az emlékezetes pillanatok toplistáján ott szerepel. 

A mostani érzéseimet összetettnek nevezném. Természetesen én magam döntöttem el, hogy nem pályázok, átadom a helyemet. Amikor eldőlt, hogy három évig leszek igazgató, akkor már biztosan tudtam, hogy 78 évesen már nem szabad újra pályáznom. Nonszensznek gondoltam 83 éves koromig ’direktorkodni’, még akkor is, ha esetleg mások szerették volna. Ugyanakkor ez a covidos helyzet felborította ezt az utolsó búcsúszezont. Sorra maradtak el a bérletes előadások, nem tud(t)unk új bemutatókat tartani… 

Megragadom az alkalmat, hogy az elmúlt években távozott színészek kapcsán elmondjam: nem süllyedő hajótól menekültek el. Íratlan törvény, minden színész tudja, hogy adott helyről hét-nyolc-kilenc, pláne több év után muszáj elmenni. Ez törvényszerű. S muszáj megjegyeznem, hogy sokan bizonytalanná váltak, amikor 2017-ben látták azt a cirkuszt körülöttem. Ráadásul csak három évre neveztek ki 2018-ban. Tehát, azt érezték, hogy bizonytalan a sorsuk. Lehet, nem mindenki számára világos ez az okfejtés, de, hogy a távozásoknak oka volt a politikai helyzet, azt lehet feltételezni.

Ezt a szezont, amit még én terveztem el 2020 márciusában, természetesen végigkísérem. A főpróbákat, a bemutatókat, magát a munkát a legnagyobb szeretettel fogom ápolni.”

„Feltehetően közismert, hogy az utódommal, Szabó Tiborral jó viszonyban vagyunk. Ő szintén alapító tag. Beépült a társulatba. Ha szükség van rám, bármiben segítem a színház munkáját. S engem Szombathelyhez annyi minden köt, ismeretségek, barátságok, hogy a kapcsolatom a várossal töretlen marad.”

Főhajtás Savaria előtt 

Maradandó emlékkép: 2017. március másodika, a Városháza előtere. Tömeg demonstrál Jordán Tamásért. Az egyik szónok Benke Éva Radnóti-díjas tanárnő. Három ténymegállapítása: elértük, hogy Szombathelynek színháza van, megtanultunk „színházul” s ezt a színházat Jordán Tamás vezeti. Kitörő tapsvihar. 

„Elfogadta ez a város, hogy végre létezik az az intézmény, amit – mindig – hiányolt. Színháza van! És emlékszem, abban a beszédemben, azt is elmondtam” eleveníti fel Benke Éva tanárnő napjainkban, 2021 januárjának végén, hogy „tíz év alatt bizonyára keletkeztek meg nem valósult tervek is, de a megvalósultak sokszínűsége és minősége kiemelte a szombathelyit a ’vidéki város színháza’ kategóriából, s ugyanazzal a mércével tette mérhetővé, ami az egyetemes színházkultúra jellemzője. Megérzékeltük, megtanultuk a színházat, része lett az életünknek. 

Fel szoktam idézni előadásaimon, és egyéb alkalommal Andrzej Wajdát (1926-2016, Oscar-díjas lengyel filmrendező), aki az egyik színházi világnap díszvendége volt, és megkérték, beszéljen a rádióban a színház jelentőségéről. 

A színház az egyetlen olyan intézmény, fogalmazott Wajda, ahol eleven emberek élő, vagy valaha élt emberekről szóló történeteket elevenítenek meg. És ez most születik. Jelen idejű. Aminek a minősége attól függ, hogy én, a néző, személyiségem egészével fogadom be, tetszésem, érzelmeim hullámai a színpadra áramlanak, hatnak a játszó színészekre, játékuk minősége visszahat rám – tehát a színház az együttlélegeztetés művészete. 

Ezt nem kapom máshol. Bármilyen művészi filmet nézek, a filmben való történés minőségéhez nincs köze annak, hogy ott vagyok, vagy sem. A színházban rám van szükség, és nekem a színpadon történő minőségre. Mi ezt megkaptuk Szombathelyen. Megtanultuk. Hozzászoktunk.

Megérdemeltük. A Városháza előtt összegyűlt tömeg ahhoz az emberhez ragaszkodott, aki tíz hosszú éven át értőn, gonddal, és teremtő fantáziával szolgálta és biztosította ezt az igényt. Jordán Tamásért tüntetett az összegyűlt tömeg. 

Csak három évet kaptunk. Csodálkoztam, hogy ő miért nem háborog soha? Elképesztően fegyelmezett volt. ’Magasabb szempontból’ nem bonyolódott személyeskedésbe. Ő a teátrum szempontjait szemlélte. Még akkor is, amikor innen-onnan pofonokat kapott. A magasabb szempontot érvényesíteni tudta. Tíz éven át. 

És kérdés lehetett 2017-ben, az érvényes pályázat ellenére, hogy miért kell mással foglalkozni? Hogy Savaria élén Savaria érdekét kell képviselni? 

Jordán Tamással kaptunk három évet. És az Idő ’kiforogta’ 2019. november 9-t. A Szent Márton-napot. A Díjátadó Gálán Jordán Tamás ott áll a sportház dobogóján, mint Szombathely díszpolgára. Meghajol. Ez a hajlásszög! Japánban tanítják, hogy mi célból, ki előtt, kinek, milyen módon kell meghajolnia. Jordán Tamás, Szombathely díszpolgára Savaria előtt hajtja meg a fejét. Rendkívüli KÉP. 

Benne van – benne is marad – Szombathely történelmében. Ez csodadolog. Nem úgy hajolt meg, mint színpadon, vastaps alatt a színész. Szombathely díszpolgára nem hajlongott. Elfogadta a címet és megköszönte.