Horváth Ákos: Szeretném, ha a fiaink normális világban élnének

– Feleségem az ikerterhesség miatt eleve veszélyeztetett terhesnek számított. Február huszonhatodikán került be a kórházba. Hétvégére még hazaengedték, ám amikor a koronavírus miatt szigorodtak az óvintézkedések, már nem jöhetett ki. Telefonon tartottuk a kapcsolatot, ám tiszta ruhát meg egyéb apróságot, a járványhelyzet függvényében, be lehetett vinni. Néhány mondatot is tudtunk tisztes távolból váltani. Itthon a lakást négyzetcentiméterről-négyzetcentiméterre fertőtlenítettük anyósommal, csak úgy csillogott-villogott minden, mire a múlt pénteken hazajöhettek. Gyönyörűek a fiaink! Nagyon hasonlítanak az édesanyjukra. 

– Ön mit kapott otthon?  

– Jó kérdés. Egyrészt a kultúra szeretetét. Tanáremberek a szüleim. Remek zenéket tettek fel Tesla lemezjátszójukra. Rengeteg könyvük volt. Kormos István Vackorját, Lázár Ervin meséit igen szerettem, később Salinger Zabhegyezője vált fontossá számomra. Huszonhárom éves Panna lányomnak is a kezébe adtam ezeket a köteteket, egészen biztos, hogy a fiaim is megkapják őket. Zűrös kamaszkoromról csak annyit, hogy pesti gyerekként Pápán, a Türr István Gimnáziumba jártam, ahol csodálatos magyartanárom volt, Szabó István (Csicsa). Ő terelgetett az irodalom, a versek, a versmondás mélyebb rétegei felé. A Színművészeti Főiskola filmrendező szakára felvételiztem, ahová persze nem vettek fel, viszont a Nemzeti Színház stúdiójának pótfelvételijén megfeleltem. Következett a Merlin Színészképző Műhely, Lázár Kati és Jordán Tamás tanítványa le(he)ttem. Két fantasztikus művész! Elmélyülten foglalkozott velünk Lázár Kati, akivel helyzeteket, jeleneteket dolgoztunk ki, melyek szomorúak, de őszinték voltak. Tamás ezeket megnézte, véleményezte. Megmaradt az őszinteségük, de eltűnt belőlük a szomorúság, s fogyaszthatóvá váltak. Miután Jordán Tamást kinevezték a Nemzeti igazgatójának, hármunkat magával vitt: Koleszár Bazil Pétert, Orosz Róbertet és engem. Igazándiból mély nyomot nem hagytunk a Nemzeti életében, ám nagyon érdekes találkozásaink voltak. Valló Péterrel dolgozhattunk együtt, aki remek kurzust tartott. Igen tanulságos volt közelről nézni Törőcsik Marit, Udvaros Dorottyát, Kulka Jánost, Kaszás Attilát, Sinkó Lászlót, Bodrogi Gyuszi bácsit. Óriási élmény volt benne lenni a Mohácsi János rendezte fantasztikus Sárga liliomban (2004). Erős kohéziójú, sokrétű, megrendítő, de szórakoztató is volt egyben. Valójában az ilyen előadások miatt éri meg színésznek lenni. Amiként például Szombathelyen a szintén Mohácsi-féle Szentivánéji álomban (2012). 

– Mi, nézők, a WSSZ-ben hitet, energiát, útmutatást kap(t)unk az embertelen, hazug, kirekesztő honi légkörben. Ön mit adott, s mit kapott itt? Még sohasem láttuk rossznak. 

 – Bár szívesen mondanám az ellenkezőjét, de én többet kaptam Szombathelytől, az itt lakóktól, mint amennyit adtam. Élhető város, kedves, egymást becsülő emberekkel. A felénk áradó nézői figyelem igen erős élmény. S ez egyben nagy felelősség. Én az előadásokon tényleg mindig próbálom a leghitelesebben hozni az adott színdarab adott szereplőjének a létezését.  

– Milyen világot képzel, kíván, remél a fiainak? 

– A koronavírus-járvány kellős közepén születtek. Abban fognak szocializálódni, hogy időnként maszkos emberek mászkálnak, amikor újra ránk tör a kór. S megint, teljesen indokolatlanul, túl nagy hatalmat kap egy-egy politikus, aminek semmi értelme nincs. Ez az egész 1990-ben nemcsak jól, de euforikus hangulatban indult. Most mindenképpen itt lenne az összefogás ideje. Politikai és pénz(es) csatározásoknak jó messze el kellene kerülnie ezt az országot, mert tényleg baj van. És akik a legjobban kiabálják, hogy össze kéne fogni, azok akarnak a legkevésbé összefogni. Szeretném, ha a fiaink normális világban élnének. Amennyire lehetséges. 

Szenkovits Péter 

Fotó: Nagy Jácint