Cselekedj jót, és ne beszélj róla! – beszélgetés Mándli Péterrel, a BPW-Hungária ügyvezetőjével

A szombathelyi születésű Mándli Péter (1970) a másfél ezer dolgozót foglalkoztató, vontatott jármű-futóműveket, felfüggesztési rendszereket, agrár-gépipari termékeket gyártó, tervező és fejlesztő – németországi székhelyű – BPW-Hungária Kft. ügyvezető igazgatója. 

„A család sok mindenben befolyásol bennünket. A nagyszüleim mezőgazdaságból éltek, a szüleim szakmunkások voltak. Édesapám villanyszerelőként, még inkább ezermesterként tanított a nálam öt évvel idősebb bátyámmal, illetve sokat segítettünk neki. A családi házunkat, amibe beleszülettem, a szüleim a saját kezükkel építették fel. A beköltözés után tizenöt-húsz év kellett ahhoz, amire tökéletesen elkészült. Ebben az otthoni munkavégzésben cseperedtünk fel. A bátyámat gyakorlatilag végig követtem az oktatásban: itthon a Latinka Sándor Szakközépiskola, majd a Budapesti Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Kara következett."

A negyedik félév után Mándli Péter váltott. A győri műszaki főiskolára vitte az útja. „Ott nem az elmélet, sokkal inkább a gyakorlat állt a középpontban. Négyes fölöttire javult a tanulmányi átlagom, immár hasítottam a diploma irányába.”

1993-ban az európai uniós Tempus-ösztöndíjjal Berlinben tölthetett öt hónapot.

„ A rendszerváltás előtt született gyerekként egyfajta nyitottságot kaptam, világlátást. Amerikai szobatársam német-filozófia szakra járt, én tőle tanultam németül, legalábbis a napi beszélgetések szintjén. Nagyon nagy élmény volt. Húsz évvel később, 2013-ban, már a családommal, a feleségemmel s a lányaimmal együtt fölkerestük azokat a helyeket, ahol Berlinben éltem, jártam, tanultam. Azt sem felejtem el soha.” 
Tizenhét évesen, szülővárosában ismerte meg élete párját. A diploma megszerzése után, amiként Mándli Péter ma (is) fogalmaz: „Mint az ima végén az ámen, annyira biztos volt, hogy hazajövök”. 

Kis osztrák cég szombathelyi irodájában (Körmendi út 86.) projektmérnökként dolgozott öt évig. „A szüleimtől a munka becsületét, tiszteletét tanultam meg, a munkamegszállott osztrák főnökömtől pedig azt, ami örökre belém épült: a bizalom szép, az ellenőrzés meg jó dolog. Nagyon szép, ha valakik valamiben megegyeznek, de ha azt egyszer vagy kétszer ellenőrizzük, és teljesül is, akkor lehet elkönyvelni a sikert.”

1998 nyara: a BPW (Körmendi út 98.) két meghirdetett mérnöki állására is pályázott. Mindkettőre alkalmasnak találták. A rendeléslogisztikán kezdett. Rá egy évre a két frissen kinevezett ügyvezető – Biácsi Tamásné és Illyés Zoltán – asszisztense lett. Kiváló szakemberek voltak a saját területükön, de németül nem beszéltek. /A németországi, Wiehl városában lévő BPW anyaközpont cégfilozófiája, hogy helyiek vezessék az adott üzemet, hiszen ők ismerik az ottani embereket, mentalitást, viszonyokat. Mintegy harminc ország BPW-s leányvállalatánál ez így működik./ 

„A magyar ügyvezetőknek nem volt egyetlenegy olyan egyeztetésük sem az anyavállalattal, ahol ne ültem volna ott. Öt év alatt nem akadt szegmens, amivel ne foglalkoztam volna. Közben közgazdász diplomát szereztem. A BPW-s felhalmozott tudásom olyanná vált, hogy önálló feladatrészekkel bíztak meg.” 

2004-től 2017-ig Brumbauer József töltötte be az ügyvezetői posztot. „A tulajdonosok kérésére új menedzsment-struktúrát épített ki, aminek én is a tagja lettem. Folyamatosan tanított, nem csak engem, minden kollégámat. Azt gondolom, hogy az a jó főnök, aki meglátja a fiatalokban a lehetőséget, és nem egyfajta rosszul értelmezett irigységtől vezérelve próbálja megtartani magának a tudást, hanem azt nemcsak képes, de át is akarja adni. Jóskában mindkettő megvolt. Hozzáteszem: a már említett előző főnökeimre ez szintúgy érvényes volt. Egy idő után éreztem, s aztán már meg is tudtam mondani Jóskának, hogy édesapámnak a gerincemet, neki a tudásomat köszönhetem. Szokták emlegetni: az életben szerencse kell. Nekem pedig tényleg szerencsém volt az, hogy hosszú ideig vele együtt dolgozhattam. Az egykori Ikarus munkatársaival együtt valamennyien ugyanezt elmondhatjuk itt is.”

A szombathelyi gyárban dolgozók a remek közösséget, a jó munkakörülményeket, a kiváló termékeket emelték ki a legutóbbi közvélemény-kutatás alkalmából, mint a BPW legfőbb kötőelemeit. 

Mándli Péter hozzáfűzi: „Én is a közösséget emelném ki elsőként, s erről folyamatosan beszélek is a munkatársaimnak a rendszeresen megtartott gyári értekezleteken. Amikor 2016-ban a huszonöt éves jubileumot ünnepeltük, az alapító 170-es létszámból 120-an dolgoztak a gyárban. És akik akkor nem voltak itt, azok nagy része már nyugdíjban volt, vagy már sajnos nem lehettek közöttünk. Az alapgárdánál, akikkel elindultunk, óriási a kohézió, az új, fiatalabb generációk tagjainak ezt próbáljuk átadni. Az anyavállalatnál is azt szokták mondogatni, hogy ha valaki tíz évet dolgozik a cégnél, akkor lehullott róla a tojáshéj. Ott nem ritka a negyven-negyvenöt évet lehúzó dolgozó.  Folyamatosan beruházunk, teszünk azért, hogy a munkakörülmények jók legyenek. Gyakorlatilag minden terület, már maga a gyár külső képe, környezete is, úgy gondolom, önmagáért beszél. 
Házon belül is rengeteget teszünk a munkavédelemért és a munkabiztonságért. A vezetői irányelvek között nagybetűsek az ezekkel kapcsolatos teendők. Három éve elindult egy kampány, ami arról szól, hogy nem csak a vállalat kell ahhoz, hogy valaki biztonságban végezze a munkáját, hanem a dolgozó is. Erre a kettősségre próbáljuk felhívni a figyelmet, hogy ez csak partnerkapcsolatban működik. 

Büszkék lehetünk a valóban kiváló termékeinkre is. Itt van egy tengely-fémsapka”, emeli le Mándli Péter irodájának központi polcáról a fényes szerkezetet, s mutatja. „Ez forog középen, a BPW-logóval, körülötte van a kerék. Nem azt mondom, hogy bele lehet szeretni, de nem kell nálunk hosszú időt eltölteni ahhoz, hogy az ember azonosuljon ezzel a logóval, és nézegesse útközben, az autópályán elhaladó autókon. Szívet melengető olyan vállalatnál dolgozni, s ez Szombathelyre abszolút igaz, hogy Japánba meg Ausztráliába is szállítunk futóműveket. Már eleve pozitív életérzés ilyen közösséghez tartozni. Vannak kollégáink Franciaországban, Olaszországban, Spanyolországban, Svédországban, Finnországban, Oroszországban, Kínában, Ausztráliában, Dél-Afrikában, és ők valamennyien ezt a BPW-logót tartják fontosnak. 
Az immár százhúsz évesnél is régebbi alapítású anyavállalat a mai napig családi tulajdonban van. Megadatott, hogy személyesen ismerhetem a tulajdonosokat. Én még a rendszerváltás előtt úgy képzeltem el a kapitalistát, hogy ő Jockey Ewing (a Dallasból). A mi tulajdonosunknak három évvel ezelőtt volt a nyolcvanadik születésnapja. Ilyenkor szokás, hogy a menedzsment-tagok is ajándékot adnak. Természetesen a nyugati fejlett kultúrában ez úgy zajlik, hogy nem azt mondja, hogy kér saját magának valamit, hanem megadja azt a jótékony célt, amire szeretné, hogy az ajándékra szánt összeg befolyjon. Úgyhogy nekem is van valamicske részem abban, hogy az anyavállalat székhelyén, a Wiehl-ben lévő templomtorony tetején néhány cserép megújulhatott. A felújítást finanszírozó alapítványnak küldtük, illetve utaltuk az ajándéknak szánt pénzt, hozzájárulást. 
A tulajdonost egyébként meg kellett győzni arról, merthogy a magyarországi körülmények még mások, hogy ilyen esetekben, ha valami jót tesz a cég, akkor arról néha-néha beszéljünk is. Az ő filozófiájuk ugyanis az, hogy cselekedj jót és ne beszélj róla! Ezt az elvet követjük mi is a helyi támogatásoknál. Mert ezt nem azért teszed, hogy méltassanak érte, hanem azért, mert megteheted. És hiszel benne, hogy segíteni jó! Olyan csodálatos az életfilozófiájuk, annyira közel áll a szívemhez, hogy engem megvettek örök életre. Amíg ők nem mondják azt, hogy nem akarják, hogy itt dolgozzam, addig nem hiszem, hogy történhet bármi olyan nehézség, aminek a hatására váltanék. Óriási elkötelezettséget érzek a munkatársak irányába, de legalább ekkorát a vállalat tulajdonosai iránt.”

Szenkovits Péter 
Fotó: Nagy Jácint