Az emberi személyiség érdekli - beszélgetés Garas Kálmánnal

„Szolgáltató fotográfusból, fényképészből váltam a Magyar Fotóművészeti Szövetség tagjává. Sohasem pózoltattam a modelljeimet, s mindig folytonos történésből választottam ki egy pillanatot. Talán azért is hitelesek a képeim, mert nem érződik rajtuk a színészkedés. A fotografált személy nem játszotta meg a kedves, mosolygós, vagy a barátságos embert. Megélte azt, amikor gondolkodott, előadott, szerepelt, beszélgetett. Azt a pillanatot választottam, ami rá a legjobban jellemző. Fel lehet készülni a mesterségre, meg lehet tanulni, de a hivatás az más. Amiként Márai Sándor fogalmaz, a hivatásra csak teljes önfeladással, különös kegyelmi állapotban lehet felkészülni. És az ember ezt így is éli meg. Igyekeztem maximalista lenni. Megpróbáltam a teljességre törekedni.

A hetvenes évek végén Csorba Katalin, az Úttörőház igazgatója keresett meg azzal, hogy vezessem a fotószakkört. Ez még a „fényszövös” (Szombathelyi Fényképész Szövetkezet), műszaki vezetői időszakomban volt. Érteni kellett a szakmához, amit tovább is kellett adni felnőtt munkatársaimnak. A mestervizsga is a szakmai oktatásra készített fel! A főiskolán, illetve az egyetemen huszonkettedik éve vagyok óraadó. ’A tanítás a tudás megerősítése.’ Nagy kihívás szót érteni a fiatalokkal. Két félévben tanítom a fotó tantárgyat. Fontosnak tartom a szakmaiságot. Egy festő sem tud absztrakt festőművész lenni, ha nem tudja lefesteni az emberi fejet, arcot, testet. Az alapokat és a technikai összefüggéseket mutatom meg. Ezeket nem lehet kikerülni. Akármilyen automatika van is a fényképezőgépben, annak elvi oka van. Ezt ismerni kell ahhoz, hogy valaki tudatosan legyen képes használni a gépét.

Soha nem felejtem el, hogy a teleobjektívemmel – ez a hetvenes évek második felében történt – annyira közel tudtam hozni Weöres Sándort! Szinte az auráján belülre kerültem. Sokáig figyeltem a gesztusait, a mozdulatait. Ekkor éreztem meg ennek a különleges ízét. Ráadásul megpróbáltam mellőzni a korábbi riporteri hagyományokat. Arra törekedtem, hogy a képre ’vissza tudjon jönni’ a természetesség. Tükrözze akár a lelket is. Kezdtem tudatosan figyelni, milyen mozdulatai vannak az adott embernek. Mennyire fontos a testbeszéd! Ismétlődnek a gesztusok, a mozdulatok. Van, ami előnyös, van, ami előnytelen. Eleve olyan a hozzáállásom, hogy senkit sem szeretnék negatív módon ábrázolni. Szeretnék jót tenni az által, hogy kinek-kinek a pozitívumait mutatom be. Sok tapasztalat után is, mindig, minden feladat teljesen új kihívást jelent számomra. Semmit nem lehet rutinból megoldani. Meg tudom-e találni azt a pillanatot? A folyamatosan múló időből ki tudom-e választani? Képes vagyok-e ráérezni? 

Lemezfelvételeknél – borító, hátlap vagy belső oldalak képeinek fotózásakor – többnyire az első (munka)napon csak a ’biztonsági’ fotók készültek el. Minden jó volt, de… Visszamentem másnap, harmadnap. Még akkor is előfordult, hogy egymást követő három felvételből csak az egyik lett igazán kifejező, hiteles. Ilyenkor azon gondolkodom, hogy nem hagytam-e ki valami alkalmat, lehetőséget? Nem hagytam-e valamit veszendőbe menni? Esetleg nem voltam már ott, amikor még történt valami. Ezért törekszem ma is arra, hogy az események legvégéig jelen legyek. Amikor Bogányi Gergely bemutatta a zongoráját az Iseumban, volt egy pillanat, amikor már nem is játszott. Befejezte. De a keze föllendül, s még halljuk az utolsó hangot… Ha az ember ilyenkor már nincs ott, vagy nem arra figyel, akkor az a felvétel nincs meg. Több ilyen ’utolsó utáni’ pillanat is megadatott! 

Hogy mi hajt még mindig? Az a fajta feladat, hogy tudok-e még olyan képet készíteni, amilyet eddig még nem. Képes vagyok-e valakit úgy ábrázolni, bemutatni, ahogy azt más még nem tette. Tudom, manapság sokan megváltoznak, kivetkőznek magukból, emberi voltukból. Ha lenne otthon tükrük, akkor a tükörnek vissza kellene szólnia nekik: te nem olyan vagy, amilyen voltál! Emiatt aggódom is. Akárcsak a rossz folyamatok miatt. Bár sokat nem tudok ellenük tenni. 

Nekem az a dolgom, hogy előtérbe helyezzem a pozitív kisugárzású személyiségeket. Ismét Máraival szólva: „…személyiségnek lenni a legtöbb”. Az Ember érdekel. Azt akarom megmutatni. Ez az életem.”

Garas Kálmán sokadik kitüntetése a Magyar Arany Érdemkereszt, amit „értékteremtő művészi alkotómunkája, a hazai kulturális és szellemi élet meghatározó személyiségeit bemutató portréfotói elismeréseként” érdemelt ki. 

Szenkovits Péter

Fotó: Nagy Jácint