A szülész-nőgyógyász különleges ember: kitüntették dr. Kneffel Pált

– Nagy megtiszteltetés ez a díj. Aki kapja, sokat tett a kórházért, a színvonalas egészségügyi ellátásért. Nagy dolog azon elődök sorába lépni, akik részesültek az elismerésben – fogalmaz dr. Kneffel Pál, majd azt is elmeséli, miként találkozott az emlékplakett névadójával. – Pető Ernő kórházigazgatóként személyesen gratulált édesapámnak, hogy két lány után fia született. Tekintettel arra, hogy farfekvéses helyzetből jöttem világra, azt mondta, ez a gyerek bemutatkozott a világnak. Négy-öt éves lehettem, amikor vendégségbe voltunk hivatalosak a méltóságos úrékhoz Sárvárra. Én a nagy rohangálás közepette megszomjaztam, és kiittam a vizet az asztalon álló ezüst tálkából, amiben citromkarikák úszkáltak. Mint kiderült, az kézmosásra szolgált, de ezen a vendéglátóink egyáltalán nem háborodtak fel.

– Hogyan kezdődött ez a hosszú és tartalmas orvosi pálya?

– Szegeden végeztem, és egyáltalán nem akartam Szombathelyre jönni dolgozni. A szüleim köztiszteletben álló orvosok voltak a városban, és én nem szerettem volna a „kis Kneffel” lenni. Végül mégis itt pályáztam meg egy szülészeti állást. Édesapám a közegészségügyben bakteriológus-higiénikus volt. Gyakran jártam a laboratóriumában, de engem a betegek, az emberi kapcsolatok jobban érdekeltek, mint az elmélet, ezért manuális szakterületet választottam. Jó döntés volt. A szülész-nőgyógyász különleges ember, nem mindenki alkalmas erre a hivatásra. Kellő empátia kell hozzá, képesség a hölgyekkel való kontaktus megteremtésére. Ahhoz, hogy egy nő megnyíljon, bizalom kell, enélkül nem tud igazán őszintén beszélni a problémáiról, a félelmeiről, a kétségeiről.

– Szülésznek vagy nőgyógyásznak tartotta-e magát inkább?

– A pályám elején én is inkább szülészkedtem, ahogy a legtöbb fiatal orvos. Hiszen ez sikerrel kecsegtető, örömteli, vonzó dolog. Mire szakvizsgáztam, közel ezer újszülöttet hallottam felsírni. Mi még megtanultuk a klasszikus fogásokat, vezettünk medencevégű spontán szülést, amire a kollégák manapság alig vállalkoznak, végeztünk fogóműtéteket, méhen belüli fordításokat. Rengeteget tanultam a tapasztalt szülésznőktől. Később rakódott erre rá a nőgyógyászati betegségek megismerése, kezelése, a műtéti tevékenység, a daganatsebészet.

– Mire törekedett osztályvezetőként?

– Jól felépített, összehangolt osztályt örököltem Illei professzor úrtól 140 ággyal és 70 dolgozóval. Az egyes részlegeken nagyon jó csapatok tevékenykedtek. Megmaradtunk a klasszikus szülészeti ellátás mellett, új profilt nem kívántam nyitni, de a nőgyógyászati daganatsebészetet és az ultrahang diagnosztikát sikerült kibővíteni, fejleszteni.

– Tudatos ütemezéssel zárta le a pályáját...

– Igen. Egy manuális szakmát nem akkor kell abbahagyni, amikor a kollégák észreveszik, hogy remeg az ember keze. Én tudtam, hol a vége, így nem váltam kiégetté, frusztrálttá. 65 éves koromig vezettem az osztályt, 70 éves koromig dolgoztam, az utolsó évben már nem műtöttem. A születésnapom után átadtam a szobám kulcsát az utódomnak, és kértem, hogy ne legyen se laudatio, se nekrológ. Amit tudtam, megtettem. Jól éreztem magam a kórházban, sosem éreztem tehernek, becsülték, értékelték a munkámat a kollégák és a betegek is.

– Hogy telnek a nyugdíjas évek? Megtanult pihenni?

– Bizony meg, és jól is esik. Aktív pályafutásom alatt háttérbe szorult az irodalmi érdeklődésem, most ezt próbálom pótolni. Eljárok a szabadegyetemekre, frissítem irodalmi ismereteimet, keresztrejtvényt fejtek, kirándulunk.    

Krizsán Zsuzsanna